1-2. nap – SJPDP – Roncesvalles – Larrasoana

SJPDP első este és első nap:

SJPDP – Roncesvalles

JPDP-be ahogy behozott Veronik, azt hittem, rossz helyre hozott, mert semmiben sem hasonlított arra, amit a fotókon látni. Na hát persze hogy nem, mivel az iroda, meg a szállások az óvárosban vannak, régi fallal körülvéve. Ott tényleg festői minden!

Első volt, hogy felkerestem az irodát, kiváltani az útlevelet, meg minden infót begyűjteni. Olcsó szállást kértem, segítőkészek voltak, még oda is telefonáltak, hogy van-e hely. Volt, sőt meleg étel is! Ráadásul donativos szállás volt, vagyis adomány alapú.

Steve egy fura amerikai, mindenféle kérdésekben kommunikált, de amúgy aranyos volt. Azt javasolta, első nap szálljak meg félúton, mert hogy annyira nehéz. Hát…

Aztán az az A… nevű litván fiú, aki még életében nem látott hegyet, a gitárjával meg sátrával együtt max 5kg-os zsákjával, meg azzal a vékonytalpú vászoncipővel… szóval vannak itt arcok.

Első reggel – reggelit is kaptunk. Jó érzés volt, örömteli keztet. 26 km az első napi táv kb, ebből az első 10, és az utolsó 5 volt nehéz. A táj gyönyörű volt, ahol látni lehetett, ugyanis felhős egünk volt, amit nem bánok, mert így nem rohadtunk meg a napon. Lovak, sziklák, messzeségek.

Láttam egy síremléket. Fiatal dán férfi tavaly a hóban ragadt, februárban.

A csúcsra felérve akár bármi is lehetett volna, nem tűnt volna fel, de mivel onnantól lefelé vitt az út,… szóval hiányoltam a csúcskövet, vagy csúcskeresztet. No, de mindegy.

Lefelé egy darabig 2 nővel jöttem, Brémából való németek, nagyon aranyos barátnők. Az egyik, Anne 60 éves, lassan is megy neki, de minden tiszteletem az övé, nagyon jól csinálja!

Roncesvallesbe erdőn át vezetett az út. Életem legfárasztóbb, és legunalmasabb erdősétája volt. Fák, fák, fák…. És újra fák. Szabályosan felujjongtam, amikor meghallottam az első gépkocsihangot.

Itt a szállás “tömegszállás”, 120 ágy egy nagy teremben. De amúgy minden kézenfekvő, minden jó volt. A tedd le-vedd el polcról szereztem műanyag bögrét, meg egy fél kiló spagettitésztát.

Az este is jól telt, voltam misén, aminek a végén zarándokáldást is kaptunk, bár én már alig álltam a lábamon. Csak legyen már vége!-gondoltam magamban. Amúgy is kaptam már zarándokáldást Béla atyától.

Enni a kolbászt, kenyeret, vajat ettem-eszem. Nem túl változatos, de olcsó, és mivel éhes vagyok, mindig jól esik.

Az alvás jól ment, de azért hallanotok kellett volna a 119 fős Horki-Puki vegyeskórust!!! Igazán felemelő volt. :DDD

Még vacsora közben mellémült Anne, a német páros egyik tagja. Beszélgetni kezdtünk, miközben lassan falatoztam a félig megszáradt bagettem, meg a jóféle kolbászom. Egyszer csak, szinte minden előzetesebb felvezető nélkül elkezdte mesélni, hogy miért van itt a Caminon. 60 éves, 4 éve felerősödtek a szívproblémái, 3,5 éve szívimplantációs műtétet végeztek el rajta. Egy  fiatal fiú szívét kapta meg. Most azért járja a Caminot, hogy névtelenül köszönetet mondjon ennek a fiúnak és családjának. …

2. nap – 25 km. Ronvesvalles – Larrasoana

Reggel felfedeztem az első vízhólyagom! :)))

Bármily meglepő, örültem neki!, mert ez azt jelenti, hogy van lábam, és hogy itt vagyok. Innen, ettől a gondolattol egészen eljutottam a jó és a rossz kérdésköréig, és valami olyasmire jöttem rá, hogy minden  rossz és fájdalom az életben tulajdonképpen jó, mert az élet része. Akár úgy is mondhatnánk, hálára születtünk, minden porcikánk elfoszlik majd, de mi magunk tovább élünk, és ez a fontos. Az, hogy fáj, így az élet része, azé az életé, amelyik egy teljesebb életbe nyílik.

Ő egy hózarándok - én építettem :)

Auritzban 2 nagy bagettet, Bizkarretában sikerült kolbászt vásárolnom, így boldog voltam, hogy van mit egyek. A kolbászhoz hozzá volt csomagolva egy kés, amire nem volt szükségem, így kifelé menet az ott pihenő zarándokoknak ajánlottam fel, egyesével jártam végig őket, mire az egyik lány kerekre nyílt szemekkel kérdezte, hogy tényleg nem kell nekem a kés, mert neki nagyon kéne egy, és hogy mennyibe kerül? Mondtam, 50 Euro. Elmosolyodott, én is, majd nagy köszönet közepette elvette a kést. Nézte egy darabig, majd hozzáfűzte: “nekem ez az eslő csodám a Caminon”.  Ilyen apró csodákból épül fel az élet, azt hiszem.

Az út maga  nagyon fárasztó volt, bár nagyon szép is egyben – gyönyörű itt a táj, tényleg széppé tesz mindent a friss zöld fű. Nagy öröm az április! :)

Találkoztam egy nővel, aki szembe jött az úton, nagy csomaggal. Mondtam neki kedvesen, másik irány a Camino.  Mosolyogva csak annyit válaszolt: “annyi Camino van az életben…”

Zubiriba beérve majdnem ott maradtam. Szép kis falucska, de még 5 km lett volna Larrasoana, és nekem már nem volt több erőm. Leültem egy kanadai pár mellé, akik szintén mondták, hogy vacilálnak, maradjanak-e? Ha megyünk, holnap 5km-el kevesebb, és rövidebb napot csinálhatunk 20km-el, mint ami az “előírt” táv a 3. napra.

Végül a menés mellett döntöttünk. Olyan gyors tempót diktáltak, amit nem bírtam. Szaladtam mögöttük, mint egy kiskacsa a szülei után. (ehh…kisgyerek kor, ahol vagyok.) Le kellett maradnom, és már a táskát is levetettem a hátamról egy kanyarban, amikor feltűnt egy nagy emelkedő. De végül megcsináltam, itt vagyok, jó szálláson, és meleg étel is akadt. Van ugyanis konyhája a szállásnak, találtam egy zacskós levest, illetve volt ott egy pár, akik épp főztek, szintén tésztát (van ugye nálam egy fél kiló Roncesvalles óta) és volt paradicsomsürítményük, amit csak rá kellett önteni, mert elő volt főzve, vagy mi. Igazából mindegy lett volna, ha nyers is a paradicsom, olyan jóízűt ettünk, hogy csak na.

Wifit amúgy egy helyen sikerült találnom, de mire oda értem, hogy elküldjek egy e-mailt, eltűnt….

No, most megyek aludni, már fél 11, amúgy sem látom a billentyűzetet, és holnap újra új nap. Megyünk tovább az életben. :)