4. nap – Pamplona – Puente la Reina

április 28, szerda – 23,1km, Pamplona – Puente la Reina

Lassan kezdődött ez a nap is. Nem siettem sehova, vártam a hűtőben hagyott maradékra, mint egy keselyű. :) Az éhes kiskutya képe valahogy azért jobban tetszik, mint ez a keselyűs, de mindegy, lényeg, hogy jutott lekvár meg tej is. Tovább is költöttem az étkezés előtti imát, minden eshetőségre felkészülve:

Az eredeti így szól:

“Édes Jézus légy vendégünk,
áldd meg amit adtál nékünk,
adjad Uram, hogy jól essék
Jézus neve dícsértessék, ámen.”

No ehhez toldottam még hozzá, hogy

“Áldd meg aki ezt itthagyta,
még jobban, ha nem direkt hagyta,
Bocsássatok meg nekem,
Áldd meg, akiét eszem.”

A reggeli csúszás, illetve a haza-skypeolás miatt jó későn, majdnem 10 felé hagytam csak el a várost. Fáradt voltam, de leginkább mentálisan. Eddig csak fizikailag terhelt meg az út, most kezdődött (kezdődik) a szellemi fáradtság. Azon kezdtem el gondolkodni, amit remélem minden épelméjű feltesz magának, így a 4. napon, hogy mi a büdös fenéért szenvedek itt, ahelyett, hogy aludhatnék, pihenhetnék, vagy bármi mást csinálhatnék, ahelyett, hogy 100kg-os táskával fogyasztom a kilométereket, izzadok a napon, és jól lefárasztom magam minden nap.

Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot magamtól.

Viszont abban megállapodtam magammal, hogy kéne valaki útitárs féle, akivel együtt mehetek. Eddig többnyire egyedül mentem, részben, mert későn indultam, részben mert más tempóban halad mindenki. Volt, aki túl gyors, volt aki túl lassú volt nekem.

Ahogy ezen morfondíroztam, felpillantottam, hogy merre is járok, és megláttam egy zarándokot magam előtt.

Meglepődve láttam, hogy megy valaki előttem, holott biztos én hagytam el a várost utoljára, nem lehetett előttem már senki. Nyilván csak utolértem, hiszen lassan ment, Ruth Smith, Torontóból, 63 évesen. De mintegy égi jelnek tekintettem, így együtt mentünk egy darabig. Igaz, hogy ezzel legalább 1 órát veszítettem, de kit érdekel? Nagyon jót beszélgettünk. Miután elváltunk, búcsúzkodva, hiszen nem tervezte, hogy Puente la Reinaig jöjjön, én pedig igen, várható volt, hogy nem látjuk egymást többet. Még háromszor találkoztunk, mert néha megálltam enni, vagy csodálni a tájat, ő pedig beért engem. Alto del Perdon-tól lefelé még együtt jöttünk egy darabig, aztán “see you later”, és azóta nem láttam többet. Valószínűleg nem is fogom. Hagytam neki egy üzenetet az egyik útjelző táblán, amely mellett még el kellett jönnie, remélem, megtalálja: „Remélem, eléred célod, és épségben eljutsz oda és addig, ameddig számodra kell.„

Innentől újra egyedül mentem. A táj varázslatos, ami azért is jó, mert feledteti a fájdalmat, ami minden lépéssel jár, főleg a nap vége felé, vagy a hőséget, ami egyre fokozódik, ahogy délutánba hajlik az idő.

Obanosnál egy olasz srác ért be, az őrült Larrasoana-tól jött ma reggel óta, oda tartott, ahova én, csak ő mindezt egy nap alatt, én kettő… De azért jó volt együtt menni, főleg, mert egy helyen nem volt rendesen jelzés, kellett az ő könyve is, hogy megfejtsük, merre is kell menni. Ha nem tervezi a kora hajnali indulást, talán mehetnénk együtt, mert jó ritmusban jár, bár túl sok beszédtémánk azt hiszem nincs.

Még Perdon, a csúcs előtt jutottam el oda, hogy megkezdjem a spanyol kolbászomat. Életemben nem ettem ilyen bűn rossz kolbászt. Pedig ezt nem is kell megfőzni, így ehető. Ma este a tészta-paradicsomszósz kombinációhoz kitaláltam, hogy megsütöm egy kicsit olajon, fokhagymával. Nos, így töpörtyűvé aszalva, hagymával nem is olyan rossz. De hogy én ezt hogy fogom még legalább egy hétig enni?? Rejtély. :D

Beérve Puente la Reina-ba, sikerült egy 4 Euros szállást találnom, konyhával, mindennel együtt. Egyre inkább úgy érzem, ki fogok jönni a pénzemből, főleg, ha nem fagyizom el. :)

A holnapi cél Estella/Lizarra. Bár a műanyag bögrémet, amit még Roncesvallesben szereztem, ma sikerült elhagynom, illetőleg a szálláson hagynom. Hogy lesz így a borkútból ivás? :)

A táskámmal is sikerült megbékélnem. Összerázódtunk, én, a táska meg a polárpulcsi, talán nem kell a polifoamos megoldáshoz folyamodnom, amit Árpi javasolt, nagyon elmésen, csak hát ilyen lüke vagyok, hogy nem akarom szétnyiszálni a polifoamom. :)

A bakancs nagyon jó. Nem tudom, hogy sportcipőben ezt hogy lehet végigcsinálni, hisz néhol annyira köves-rögös az út, nagy lehet a bicsaklás veszélye, ha nincs, ami tartsa a lábat. Az egyik túrabotomnak viszont elhagytam a végét. Azt a kis fémdarabot, ami elvileg kopásálló, és védi a bot végét, úgy áll ki a botból, mint rotringból a hegy. No, az egyik ilyet sikerült elhagyni, de hogy hogyan, és mikor? Kissé aggódom most emiatt, bár mondhatnám, hogy ez csak egy bot, használati tárgy, de most a felszerelésem és én, egy vagyunk, hiszen ezek segítségével tudok megtenni minden egyes kilométert. No, mindegy, azért remélem, nem kopik szét a bot vége teljesen.

A “Buen Camino” köszönés is átértékelődött számomra. Mikor még csak kutattam a témában, meg fórumokat olvasgattam, bevallom, már untam a sok buencamino-zást. Minek ez a felhajtás? – gondoltam. Itt jöttem rá, hogy a “jó utat” kívánságnak egészen mély jelentése van, hisz épségben, egészben kell eljutnod a következő városig, testileg és szellemileg is. Ez a legtöbb, amit az úton kívánhatnak, hogy jó utam legyen. Innen nézve igen jó dolog ez :)

Mára ennyi, megyek aludni, máris 11 óra… Pihennem kell, holnap 23km környéke a cél! Buen Camino! :)