12. nap – Tosantos – San Juan de Ortega

május 6 – csütörtök, 12. nap – Tosantos – San Juan de Ortega, kb 20km

Szóval reggel együtt indultunk. Még most is visszasírom azt a finom, meleg reggeli kávét… Nem kaphatnék még?? Most olyan jól esne… :)

Körülbelül 2 km-en át együtt is maradtunk, illetve Young le volt maradva. Aztán egy kútnál megálltam vizet tölteni, a többiek nem látták, hogy megálltam, így lemaradtam tőlük. Nagyon gyorsan mentek. Nem is bírtam utólérni őket. Loholtam utánuk, rosszul éreztem magam, hogy nem várnak be, és csak küzdöttem, futottam utánuk, aztán rádöbbentem: minek is szaladok? Miért fontos, hogy utólérjem őket? Hisz magam vagyok. Majd találkozunk még, ha fontos. Így lelassítottam, a magam tempójára. Végül bevártam Youngot és együtt mentünk Villafrancaig. Az útikönyvem szerint itt van bolt, és mivel fogytán voltam a kenyérnek, illetve nem volt vajam, mindenképp el szerettem volna menni vásárolni. Egy spanyol idősebb férfit-bácsit kérdeztem meg, hogy hol van a supermercato. Ő meg csak állt, mint a búza a vetésben, és magyarázott spanyolul. Ekkor kezdett felmenni bennem a mai napra a pumpa. Ezek a spanyolok egyszerűen képtelenek mindennemű minimális – 3-120 éves korig – univerzálisan megérthető jelbeszédre. Csak állnak. És beszélnek. Ugyanazt elmondják 100x is, ha látják, hogy nem érted, sőt, ha elköszönsz, mert már idegbajt kaptál, még 3-4 percig követnek, jönnek utánad, és beszélnek hozzád. De nem mutatna egyik se egy irányt, hogy “ott, te hülye, menj előre aztán balra” vagy bármit… nem, csak állnak, és csucsoszmocsoszpocsoszfocsosz.

Végül meglett a bolt. Horror áron, 1,40€-ért adtak egy kenyeret. (Jelzem: a nagyvárosi bevásárlóközpontban 0,45€… Szerintem ebben “nesze neked, jól lehúzúnk turista” ár is bele van kalkulálva. Sehol nincs kiírva az ár. Amit az eladó épp “kitalál”, az az ár… őrület.)

Szóval vásárlás, viszont ide Young már nem jött el velem. Integetett kissé távolabbról, hogy ő tovább megy, én jeleztem neki, menjen csak, de végül nem értem utól. Úgy tűnik, egyelőre búcsút kell vennem a Camino legszeretnivalóbb rózsaszín pöttyétől.

Young nem igazán beszél angolul, szerintem épp csak elkezdte tanulni. Koreain kívűl tehát igazán nem beszél más nyelven, de itt van a Caminon. Sokat ámultam ezen. Ha velem bármi lenne, felülnék a vonatra, és 1-2 napon belül otthon lennék. Young 2 kontinenst szelt át, hogy egy számára teljesen idegen földön zarándokoljon. Hát ezért is csodálom ezt a kis koreait. Remélem, még találkozunk.

A táskám amúgy ma külünösen nehéznek tűnt, pedig csak kenyérrel meg vajjal lett több a cipelnivaló. Fölfelé is kellett ráadásul menni, egy 1162 méteres csúcsra. Persze csak 800 méterről körülbelül, de ezek a fölfelék most akkor is megviseltek. Ma reggel minden bajom volt. Kezdődött ezzel a kommunikáció csúcskirályával, a spanyol bácsival, meg a horror árú kenyérrel, aztán már a tökéletesben is talátam volna kivetnivalót. Ha felfelé mentem, az volt a baj, mert kimelegedtem, és nehéz volt. Ha lefelé kellett menni, akkor a térdem fájlaltam. Ha esett, miért esik. Ha nem esett, a fenének van rajtam a poncsó, de nem vehetem le, mert úgyis mindjárt esik. Ha sokan voltak körülöttem, tömeg van. Ha nem volt senki körülöttem, miért vagyok egyedül. Ha valaki lassan ment előttem, és nem tudtam kikerülni, akkor minek totyog, és miért nem áll félre? Ha valakik leelőztek, nekik miért megy olyan könnyen, és én miért vagyok lassú? Újabb nehézséget okozott, amikor megláttam egy régióra és egész Spanyolországra szóló áttekintő térképet. “Elborzadtam”, hogy “még csak itt tartok”… És mennyi van még hátra! A csúcspontját a hiszti-dühöngéseimnek az a virág okozta, amelyikről vagy hatodszorra sem bírtam makro felvételt keszíteni, és úgy leszidtam az apja kiskésit a fényképezőgépemnek meg a virágnak, hogy elszégyelltem magam. Mi van velem??

Aztán rájöttem, persze, talán túl egyértelmű is volt. Éhes voltam, nagyon, illetve érzem-éreztem, hogy szellemileg, mentálisan rettentően el vagyok fáradva. Fizikailag teljesen jól vagyok. Hozzászokott a testem a terheléshez, akár napi 35 km-ert is legyalogolnék. Fejben fáradtam el, nagyon.

(Ami úgy hiszem természetes. Április 17-e óta úton vagyok, talán ideje volt szellemileg belefáradni egy kicsit néhány dologba.)

Egy nagyon gonosz fölfelé után éreztem, nem bírom tovább, ott, a földön leültem enni. Kértem az esőt, legalább addig ne essen, amíg eszem, és képzeljétek, még a nap is kisütött. :))

Innen már nagyobb lendülettel, jobb kedvvel indultam újra útnak. A délelőtti rossz hangulat elmúlt. Jött az unalom. Beértem egy erdőbe, amely szerintem mesterséges erdő, mindenesetre egy nagyon széles, mérhetetlenül sáros, és felfoghatatlanul egyenes út vezetett keresztül rajta. Eleinte kihívást jelentett a sártengeren való átevickélés (hisz szandálban mentem ma), de később kicsit szárazabb lett a terep, nem kellett azt lessem, hova lépek, így egyszer csak arra riadtam fel, hogy elaludtam. Gyaloglás közben.

Frissítőleg hatott, ha változott a táj, amely változás ez esetben a néha felbukkanó kanyarokat jelenti. Szinte úgy éreztem, fellélegzem. Egy szárazabb helyen lehevertem a poncsómra pihenni egyett, nyújtani a hátam, nagyon fájt. Közben felbukkant Milena meg Johanna, váltottunk pár szót, majd tovább mentek.

Szinte megváltás volt meglátni San Juant, azt hittem, sosem érek ki abból az erdőből. Itt újra találkoztam mindenkivel. David, Anna, Marco, Johanna és Milena. David tovább állt, holnap Burgos után szeretne megszállni. Johanna es Milena is tovább mentek, szerintem csak a következő faluig. Jómagam a többiekkel bejelentkeztem, most itt ülók az ágyamon, és írom a naplóm, elmélkedek. Nagyon hideg van. Nincs fűtés, és csak süt a hideg a falakból. Forró víz van (volt). Első nap, hogy nem csináltam ma semmi különöset célbaérkezés után, hanem befeküdtem az ágyamba aludni. Aztán felkeltettek a fokhagyma levesre, ami itt tradíció, egy kedves pap kezdte el, aki már meghalt. Az a mondás, hogy ettől a levestől másnap Burgoson túlig tudunk majd menni (ami több lenne, mint 30-35km. Burgos innen 29,3 km a könyvem szerint.)

Szólval ma egy “elegem van, haza akarok menni” napot zártam. Ettől már csak jobb lehet. Még a Santo Domingo-i “hotelben” volt felírva a falra ez a mondat:

“Ha egy olyan utat találsz, amelyben nincsenek buktatók (nehézségek), az az út valószínűleg sehova sem vezet.”

“If you find a way without obstacles, it will probably lead you nowhere.”

Most lezárom ezt, visszabújok a hálózsák melegébe, és alszom. Talán reggelig.

:)