15. nap – Hornillos del Camino – San Nicolas de Puente Fitero

Május 9, vasárnap – 15. nap – Hornillos del Camino – San Nicolas de Puente Fitero – 30,5 km

Reggel kiszámoltam, mennyi is lesz ma az annyi. Huh, több, mint 30 kilométer, fel kell kössem a gatyát. :) Gyors reggeli, gyors pakolás. Hajrá.

Úgy terveztem, San Bol nevű helyen megállok pihenni, örülni magamnak, 6 km-re volt a kezdéstől. Arra nem számítottam, hogy San Bol csak egy ház, kissé távolabb az úttól, egy abszolút alapvető, elektromosság és vízvezeték nélküli szállás. Nem mentem el odáig, utólag olvastam a könyvben. Ember sem lakik ott, ez szerintem inkább csak valami vész-szálláshely, bár állítólag valami szent helyen, mert mondták, álljak meg ott, mert milyen jó az a hely. Hát, jól elmentem mellette.:) A következő város újabb 5 km-re volt, kicsit megpilledtem a 11 km egyben lesétálásától, kicsit sok volt reggelre. Viszont Hontanas bámulatosan szép kis falucska. “Egyszer csak” tárul az ember szeme elé, mint a mesében. Ledőltem ott egy padra a templom mellett, és élveztem a napsütést. Most már melegebb időnk van, lassan talán lejjebb vetkőzhetek majd egy réteget. (Még jóformán minden ruhám rajtam van.)

Megettem egy egész zacsi gumicukrot, amit még végül Burgosban sikerült vennem, no, az jót tett a lelkemnek.

San Anton, a Tau caminos vonatkozású templom-rendház épületegyüttes romjai után Castrojeriz kedves kis városkájában álltam meg újra pihenni. Egy olyan bárba tévedtem be, amit már láttam mástól is fényképen. Tele van a bár aggatva papírpénzekkel, sok közte a forint is. Állítólag mind zarándokoktól kapták. Volt ebben a bárban egy kutya meg két macska is, ebből az egyik a kutyával heverészett egy helyen. Mivel vasárnap van, volt valami örömködés a bárban, 2-3 család volt ott csoportnyi gyerekkel. Hogy nyúztak azt a kutyát meg a macskát, te jó ég, és azok meg hogy tűrték a sok “szeretetet”! :)))

Itt találkoztam a burgosi franciával, akivel együtt voltunk ketten a szálláson.

De a nap igazán szép és újra kicsit “jaj már megint” része csak most következett. Alto de Mostelares csúcsára való felmászás előtt át kellett kelni egy kisebb folyón. Volt rendes gyaloglóhíd rajra, de inkább az autók számára meghagyott, kissé vízzel elárasztott betonutat választottam, mondván, hogy így lemoshatom a cipőmet. Ahogy csipkedtem fel a nadrágom, hogy a szára ne érjen le a vízbe, kiesett a zsebemből a fényképezőgép, bele a vízbe, ami teljesen ellepte. Úgy kaptam utána, de mindhiába… Leültem egy száraz helyen a földre, szétszedtem, amennyire lehetett, hogy szárítsam, töröljem. Kicsit aggódtam a fényképek miatt, érdekes módon mégsem bántam volna, ha eltűnnek. Valahogy úgy voltam vele, minden bennem van, nem a buta kis törékeny gépben. Persze azért örülök, hogy nem tűntek el a képeim, az SD kártyának úgy látszik nem ártott a mosás.

Hjajj…. hogy mindig történik valami….

A hegymenet gyönyörű volt amúgy. Azért kár, hogy nem tudom megmutatni, mennyire szép volt minden odafönt. Körben hegyek, egy szintben, mintha vonalzóval lett volna meghúzva a “csúcsuk”, alatta középen a város, ahonnan jöttem, mint egy kis ékszerdoboz, a földeken meg a hajladozó búzamezők… a szél, mint selyemmel, úgy játszott a búzaszálakkal. Gyönyörűen hullámoztak és csillogtak a napfényben. Fent a hegy teteje nagy síkság volt. Mikor a másik szélére értem, szinte földbe gyökerezett a lábam a látványtól. Túlfelől, mintegy 3-4 kilométerre nagy esőfelhők, és láttam, hallottam, ahogy áztatja, veri a földet az eső. Gyönyörű volt. Felettem a ragyogó kék ég, süt rám a nap, előttem pedig mintegy fátyolként éri a földet a májusi eső. Ragyogott minden. Költők, írók, festők és mindenféle művészek ölnének az ilyen múzsáért…

Az egyik útjelző tábla alatt virágok, gyertya. Újra gyújtottam valahogy, szélárnyékot építettem neki kövekből. Aztán elindultam lefelé, az esőfelhőkbe.

Ahogy magam elé tekintettem, az út egy olyan helyen kanyargott, ahol az eső nem esett, viszont attól jobbra és balra is nagy záporban hullott az égi áldás. Mintegy alagútban mentem az esőfelhők alatt, úgy tűnt, ‘száraz lábbal kelek át a Vörös tengeren’. Aztán egyik pillanatról a másikra balról esőt hozott a szél. De afféle nyári záport, amit dézsából öntenek. Az arcomat az esőnek fordítottam, élveztem, ahogy áztat, mos az eső.

Hirtelen eszembe  jutott a táskám is, azért az nem lenne jó, ha a dolgaim is eláznának, hamar poncsót kaptam magamra, úgy gyalogoltam el San Nicolas de Puente Fiteroig. Ez volt a napi célom.

Ez az albergue egy XIII. századi templomban lett kialakítva, a karzaton és alatta vannak ágyak, matracok, a főhajóban az étkezőasztal, kis konyha. A szentélyt meghagyták, ikonok vannak ott és gyertyák. Nagyon szép és nagyon hangulatos az egész, még annak ellenére is, hogy ha belegondolok, ide valaha emberek jártak imádkozni, így ez egy felszentelt hely. Vajon ők hitték volna, hogy valaha itt szállás lesz?

Kiderült, vacsorát is kapunk. Méghozzá három fogásost, borral, salátával. Nem semmi. A vacsora előtt viszont még történt valami… hallottam róla, de nem tudtam, hogy itt van ez. A lábmosás szertartása. Körbeültünk a szentélyben, ők felvettek egy-egy kagylós köpenyt, majd egy ima kíséretében megmosták és megcsókolták lábainkat. Efféleképp imádkoztak: Adja meg nekünk az Isten, hogy egészségben eljuthassunk Compostellába.

Nem volt ritka a könnyes szem…

Aztán vacsora közben előkerültek a likőrös üvegek, a gitár, a csörgő. Olyan éneklést-bulit rittyentettek ide a szállásadók, hogy csak lestem. Micsoda jó hangulat! Micsoda vendéglátás! Mindezt szívvel és lélekkel tették, semmit sem kényszerből.

Ja igen, és mellékesen tették csak hozzá, hogy ha tudunk és szeretnénk, ott van az adományos doboz… Ez tetszik ezekben a helyekben. Természetes, hogy beleadunk, de nem az az első, hogy bevasalják rajtunk az x Eurót, hanem szeretettel adnak, és csak kérik, hogy ha mi is tudunk, adjunk bele a közösbe. Ilyen a camino, ilyennek kell lennie. Nem afféle “zarándok-gyáraknak”, ahogy David fogalmazta még meg Tosandosban.

Holnapra még nem tudom, mi lesz a cél. Van egy hely, amit ajánlottak, de az több, mint 35 km-re van, nem biztos, hogy meg tudom azt tenni. Meglátjuk.

Ó, igen, és rajtam is áll a 14. nap varázsa, mert rajtam is most kezdenek kijönni a vízhólyagok.

No, hajrá mindenkinek, előre, kinek-kinek a maga útján! :)