20. nap, – Bercious del Real Camino – Reliegos

május 14 – péntek, 20. nap, – Bercious del Real Camino – Reliegos, kb 20km.

Az éjszaka kalandos volt. Egy idősebb férfi WC-re menet háromszor is földre esett. Úgy riadtam-riadtunk fel. Nem tudjuk, mi lehetett a baja, semmit nem kért, semmi segítséget nem akart igénybe venni. Kb fél óra volt, mire kivarázsoltuk a  férfit a WC-ből, ahova bezárta magát. Szegény hospitalérosokat is felkeltettem, nem tudtam, mekkora a baj. Hát, most itt van velem egy szobában, remélem ma éjjel nem indul neki. Lépcsők vannak a WC-hez…

Az első város 7,8 km-re volt. Az első pár kilométert Beatrice-vel együtt tettük meg, folytattuk a tegnap esti beszélgetést. Aztán előre inalt, szeretett volna kicsit egyedül menni. Igazából nem maradt emlékképem a maradék szakaszról. Arra emlékszem, hogy hideg volt, fák voltak az út mellett, poncsó nélkül indultam el, de abban érkeztem meg egy bárba. Útközben még emlékszem Beatrice arcára, és hogy azt kérdezi, minden rendben van-e? És hogy ittam vizet.

Hogy hogy jutottam el a kezdővárosból a másik falu bárjáig, nem tudom.

Ugyanis rosszul lettem reggel, indulás után nem sokkal. Gyengének éreztem magam.

A bárban majdnem 2-3 órán keresztül üldögéltem. Ittam egy teát, viszont enni nem tudtam. Ha ránéztem az ételre, felfordult a gyomrom. Még szendvicset készíteni sem bírtam magamnak, mondván, hogy nem most, hanem majd később megeszem. Közben megindult a hasam is, hurrá, valami vírust, vagy mit szedhettem össze, valószínűleg a vízből. Tegnap este közös vacsora volt, mindent főztek, forraltak, nem tudom elképzelni, hogy honnan szedhettem össze ezt a nyavalyát.

Sokat szenvedtem a bárban. Nem voltam egyedül, egy iráni-német lánnyal üldögéltünk együtt, Sanazzal. Vitattuk, fontolgattuk a nap folytatását. Lamentáltam, tovább menjek-e? A napi cél 19 km-re volt, de nem is ezzel volt a baj, hanem azzal, hogy ettől a városkától a következő városkáig egy 13 km-es szakasz vezetett, emberi civilizáció nélkül, a magyar Alföldhöz hasonló puszta közepén. Végül nagy nehezen erőt vettem magamon, és “uccu, hajrá neki, rakdmeg” bíztató felkiáltások közepette elköszöntem Sanaztól. Úgy tűnt, ő ott marad, majd csak holnap folytatja. Volt egy német nő a másik asztalnál, egymás mellé ültek, miután elmentem.

Nem tudom, hogy jól döntöttem-e? Végül is megérkeztem a köztes városba (a napi cél a következő város, 6 km-re). Csakhogy az út nem telt eseménytelenül. Egyre fokozódott a rosszullétem, a táska derék-öve, amellyel a csípőmre kéne ráültetni a táskát, értelemszerűen nyomta a gyomrom, beleim, hisz nem elég vastag a szivacsozás. Bár lehet, hogy szuper-szivacsos táskával is “megjártam” volna most ezt a szakaszt. Hál’ Istennek, WC-re nem kellett menjek egyszer sem útközben, bár akár mehettem volna. Igaz, hogy bokor sem sok volt útközben, de egy teremtett lélek nem volt se előttem, se mögöttem. A néha elhúzó autók pedig nem vetnek ügyet az ilyesmire. :)

Láttam egy táblát, viszonylag korán, azzal a felirattal, hogy még 9 km a következő város. Nem tudom, helyes volt-e a kiírás, vagy sem, de képtelenségnek tartom, hogy “olyan hamar” letudtam volna az első 4km-t. Innentől már nem volt semmilyen jelzés, mentem a vakvilágba.

Énekeltem, amíg volt erőm, egy taize éneket.

“Csak vándorolunk az éjben, mert forrás vízére vágyunk,

szomjunk a fény a sötétben, szomjunk a fény a sötétben.”

Teljesen magaménak éreztem ezeket a sorokat, mintegy testi-lelki sötétségben gyalogoltam a semmi puszta közepén, remélve csak, hogy valamikor, valahova megérkezem.

A rosszullét és gyengeség egyre fokozódott. Többször meg kellett álljak, aminek nem örültem. Minden megállás-leülés után 3x olyan nehéz volt újra elindulni. Fokozódtak a fájásaim, a lábam teljesen rendben volt, a testem nem bírta magát. A hátizmaimat, mintha forró, tüzes vassal égették volna. A beleim, tudom, gyomrom minden lépésnél fordult egyet. Alig bírtam a saját testem cipelni, szinte végigagonizáltam ezt az 5 órát.

Halványan felsejlettek bennem Bálint kommentjének, az áldásnak a sorai, “előttem, bennem, mögöttem”, valami ilyesmi szavak úsztak be a tudatomba, bár lehet, hogy ezek nincsenek is benne az áldásban:)… de ebből is reméltem, merítettem az erőt, hogy talán sikerülni fog.

Kegyelemért, irgalomért könyörögtem. Minden tizedik lépésnél keservesen zokogni kezdtem. Azt hittem, képtelen leszek végigcsinálni, soha nem fogok odaérni. Egyszer már nem bírtam tovább, ledobtam a táskát és elfeküdtem a földön, bár úgy éreztem, onnan sosem fogok tudni felkelni. “Valaki majd segít.” – gondoltam.

Nem tudom, mennyit fekhettem a hideg földön, egy autó dudájára ébredtem fel. Megfordult a fejemben, hogy stoppolok, hisz magamtól sosem fogok tudni beérni a következő városba. Ettől a gondolattól kezdve egy autó sem jött el mellettem. Végig kellett szenvedjem az utat egymagam.

Egyszer csak elment egy nő mellettem. Pár pillanatig csak eszméltem, majd kiabáltam utána, várjon meg! Nem hallotta. Erősebben próbáltam kiabálni, ekkor megállt, reméltem, hogy megvár, de mivel nem bírtam a fejem egyenesen tartani, a földre meredve igyekeztem utólérni. Mikor újra felpillantottam, már újra elindult, nem várt meg. Reméltem, hogy ha megvár, együtt mehetünk, nem bírtam egyedül lenni, illetve az együtt menés gondolata éltetett. Érdekes módon talán pont így sikerült mégis erőt vennem. Az adott lendületet, hogy utólérjem, ami persze nem történt meg (iszonyú lassan tudtam csak menni), viszont hiszem, hogy mint egy “mézes madzag”-nak lett az utamba küldve.

Végül megláttam az első háztetőket. Folyon csak imádkoztam, Istenem, adj erőt még… Alig vonszoltam a testem.

Végül megtaláltam a szállást. Zokogva, sírva rogytam le az első székre. Vígasztalhatatlanul potyogtak a könnyeim, a fáradtságtól és az örömtől, hogy végre itt vagyok. Eszembe sem jutott tovább menni, a napi célt teljesíteni. Így is körülbelül megvolt a napi “átlag”, ha valaki mindenáron számon akarja tartani a kilométereimet.

A hospitaléros egy 50 év körüli spanyol férfi. Mint apa a gyerekéhez, úgy ugrott oda hozzám, kezei közé vette az arcomat, vígasztalni próbált. Nem értettem ugyan semmit abból, amit mondani akart, nem is nagyon tudtam reagálni semmire, örültem, hogy élek, és a testemben élek.

Egyből szaladt, hozott nekem vizet. Két pohárral is. Mikor elintéztük az irodai ügyeket (zarándokútlevél, pecsét, fizetés), felvitte a táskámat, kiválasztott nekem egy alsó ágyat, majd elment. Lerogytam az ágyra, cipőimet valahogy leoperálva a lábaimról. Hozott nekem pokrócot, betakart. Paskolta a vállam, arcom, hogy semmi baj, semmi gond. Próbálta megfejteni, mi a bajom, és mikor egy német férfival együtt kibarkochbáztuk, mi van velem, hozott valahonnan egy Sprite-hoz hasonló üdítőitalt, pohárba kitöltötte, megitatta velem, gondolván, hogy cukros lé jó lesz az egész napos koplalás után. Ami azt illeti, jól is esett. A német férfi teát főzött számomra.

Alig tudtam köszönni a sok segítséget, örültem, hogy a lelkem még a testemben van. Úgy, ruhástól, pokrócostól elaludtam. Vacogtam, rázott a hideg, de végül elnyomta a szemem az álom. Mindenféle alternatív útvonalakról álmodtam, amin oda-vissza mentem, igen sok baromságot összeképzeltem.

Úgy éreztem, innen nincs tovább. Hazamegyek.

Elegem van.

Majd máskor befejezem, mondjuk Leon-tól, pár év múlva.

És ezeket komolyan is gondoltam.

Az alvás jót tett. Arra ébredtem, hogy a hospitaléros jött megnézni, hogy vagyok. Kábultan feküdtem az ágyban, semmihez nem éreztem erőt, néha még az alváshoz sem, mire végül összeszedtem magam, előszedtem a hálózsákom, és abban végre nem fázva újra elaludtam. Majd újra jött megnézni, hogy vagyok, ekkor már felkeltem. Lezuhanyoztam, és enni készülődtem. Egész nap nem ettem semmit pár kocka csokoládé kivételével, no meg persze a reggeli, kávé, kakaó, és pár falat lekváros kenyér képében.

Hihetetlen amúgy, de No.1 minőségű wifi van az ágyamban. Mégsem bírok erőt venni, hogy mindenkinek írjak, akinek lehetne és szeretnék.

Ja, igen, a fényképezőgépet ma már tudtam használni. És azóta már én is jobban vagyok.

Írtam édesanyámnak is, mit tegyek. Végül a vacsorám széntabletta-pálinka-forró zacskós leves volt.

Látod, Tomi, csak viccelődtünk a pálinkával, mégis mekkora segítség ez most nekem? Reggelire is kiöblögetem a gyomromat majd vele, bár hogy mit eszek reggelire, még nem tudom. :)

No, megyek aludni. Rám fér.

A hospitaléros most jött ide, a konyhába villanyt kapcsolni. Elmutogatta, hogy ha szeretnék, maradhatok még egy napot, Meglátom, reggel hogy leszek, mindenesetre kedves, és nagylelkű ajánlat tőle.

Még azt is mutogatta, mosolyogjak, ne sírjak. :)

Nem fogok sírni, éljen a happiness! :)

Jó éjt.