25. nap – Rabanal del Camino – El Acebo

május 19 – szerda – 25. nap – Rabanal del Camino – El Acebo

Reggeli: finom rántotta, talált paradicsommal, kenyérrel, hmmmmmm, de jól esett! :)) Találtam még joghurtot is, az jó lesz napközbenre, felfrissülésnek.

Tegnap nem jutottam be az egyház által üzemeltetett donativos szállásra, viszont találkoztam az egyik hospitalerossal ott, aki történetesen magyar. :) Istvánnal reggel beszélgettünk egy kicsit, mert mire mostam-fürödtem-ettem-naplót írtam, elment a délután, nem volt már időm hozzá vissza menni. Meghívott egy kávéra, és beszélgettünk egy kicsit az egyik kerti padon ülve. Sokáig persze nem tarthattam fel, és nekem is illett tovább állnom. A táj elképesztő volt.

Tényleg furán hangozhat, hogy körülbelül minden bejegyzésben leírom, hogy a táj szuper, meg gyönyörű és hú de szép. De ha egyszer így van! :) Sajnálom! :D

Magányosan, vagyis egyedül mentem, mint általában (aminek örülök), így sok időm van mindig megcsodálni, amit utamba hoz az élet. Fát, virágot, hegyeket. Találtam egy hintát, csak úgy, egy fára felfüggesztve. “Na Bucó, kapaszkodj!” Hintáztam egyet táskástúl a szép tájban. (Ha valaki furcsállja, miért táskával együtt hintáztam: hát azért, mert bizony még az is fárasztó, hogy az ember föl-le vegye a táskát holmi 5 perces szünet kedvéért.)

Az utat végig virágos bokrok szegélyezik, gyönyörű színekben pompázva. Az út maga nem nehéz, bár végig fölfelé kell menni, de a nap hősége inkább az, ami nehézzé teszi a gyaloglást. Az ellen nem lehet védekezni.

A vaskereszt “egyszer csak” előttem termett. Azt hittem, valahogy egy nagyobb csúcs tetején lesz, mint a csúcs-keresztek általában. Épp egy pocsolyában hemzsegő ebihal szerű állatkákat csodáltam meg, mikor onnan felpillantva egyszerűen csak ott volt.

Az út mellett, egy hatalmas kőrakásból kiemelkedő faoszlop, tetején a vaskereszt, a Cruz de Ferro. Sajnos tömeg volt körülötte, és volt ott egy fazon professzionális kamerával, állvánnyal, és számomra zavaróan fotózott. Leültem a kereszt mellett található kápolna tövébe az árnyékba, előszedtem kövecskéimet, elmélkedtem felettük, és már épp készültem menni, hogy letegyem a kereszthez valahogy olyan formán, hogy háttal állok a kamerás fazonnak, mikor láttam, hogy lejött a dombocskáról, ott áll és beszélget valakikkel a kerítés mellett. Szuper! Magam lehetek fent, senki sem fog arcba fotózni megható fényképkészítési céllal, amikor nekem dolgom van odafent, nem másra tartozó.

Sokminden van fönt, rátűzdelve a faoszlopra, köré rakva. Megcsodáltam néhány követ, tárgyat, kitettem még egy kis trikolór szalagot, majd hogy ne legyek másnak útban, lejöttem onnan. Lefelé jövet még megragadtam egy nagyobb, laposabb követ, hogy ráírjak egy imát, ugyanis papíron írva szerettem volna kitűzni a faoszlopra, csakhogy elfelejtettem papírt vinni. Nem baj, a kövön legalább tartósabb.

Majd egy órát töltöttem a kereszt körül, telefonáltam is haza, hogy éljen, itt vagyok :)) majd tovább indultam.

Hejj, Bucóóó! Mindent csináltam, csak Bucót nem fotóztam le a kereszttel. No, a fene, bosszankodtam egy sort, majd visszagyalogoltam, Bucó megis csak Bucó, nem lehet nem lefotózni, még a végén megbántódik. :)

Anne es Szilvia, a két brémai muzsikus mesélte, hogy találkoztak egy bringással fent, aki invitálta őket egy pohár finom fehér borra. Majd kedvesen kérdezte, van-e egyéb kívánságuk a hölgyeknek? Anne felsóhajtott, viccelve persze, hogy egy finom sültkolbászt szívesen megenne… Erre a fazon előkapta a kis sütő-főző szettjét, két kolbászt, és ott helyben megsütötte nekik. Elállt a szavuk, hogy minden kívánságuk teljesül! Nevetve mesélték ezt a történetet lefelé jövet, mikor találkoztunk.

A csúcstól nem messze, Manjarinban van egy albergue. Tomas vezeti, egy fura fazon (a caminon csak fura fazonok vezetnek alberguet), aki kereszteslovagnak hiszi-képzeli magát. (Ki tudja, talán az. Itt már semmit sem merek megkérdőjelezni, annyi a furcsa sors:))

Midenesetre megcsodáltam a lovagokkal és keresztekkel díszített szállását. Manjarin faluban ő az egyetlen -állandó- lakós, populáció: 1 – ezt írja a könyv. :D

Az út végig kis helyes ösvényen vezetett, egészen El Aceboig. István ajánlotta, szálljak meg ott. Gondoltam, körbenézek, milyen szállások vannak. Találtam egy donativos, egyházi szállást, kedvesnek tűnt a hely, hát bejelentkeztem. (Akinek érdekes, itt is volt wifi.) Aztán ki jön szembe? John, majd Elyseo, Beatrice… itt a helyem!!! Régi ismerősként ugrottunk mindannyian egymás nyakába, örülve az újbóli viszontlátásnak. Jó estém lesz, biztos voltam benne.

Az utolsó helyek egyikét kaptam meg, gyorsan lepakoltam, fürödtem, mostam, majd mentem beszélgetni a magyar lánnyal, akivel a falu elején találkoztam. Ugyanis amikor beértem a faluba, rögtön az első ház albergue volt, álldogáltak páran az ajtóban és környékén. Van egy olasz hapsi, akivel pár napja rendszeresen összefutok, és magyar a felesége, így mindig rettentően örül nekem. Ő is kint ült a lépcsőn, és lelkendezve mesélte, hogy van itt egy magyar! Viszont előbb szállást szerettem volna találni, elhelyezkedni. Nem volt sok időm a találkozásra, mert fél 6-tól közös főzés volt, készültünk a közös ebédre. Viszont a főzés csúszott, így nekiálltunk játszani a kertben. (Nem is kell mondjam, hogy megint boroztunk.) Iszonyú jó hangulat kerekedett, rengeteget nevettünk! Egyike a nagyon szép emlékeimnek. :)

Még a főzés meg játékok előtt felmentem az ágyamhoz, gondoltam nekiállok gyorsan naplót írni – ami végül nem jött össze -, amikor megláttam Annét meg Szilviát. No, akkor ők is megérkeztek, ez jó hír :) Mindig kitörő lelkesedéssel fogadnak, ha meglátnak. Szilvia épp falatozott egy darab kenyeret, és felajánlott egy törést belőle. Hú, szívesen elfogadtam, mert ma még nem ebédeltem, csak a joghurtot pár szem keksszel meg egy körtével, mire előrukkolt a kétféle felvágottal, meg sajttal, narancslével. Viccesen jegyezte meg, mikor mondtam, hogy hát ez túl sokminden, hogy “de hát szülinapom van, nem?” Mondtam, “miért is ne?” :) Aztán, hogy így szülinapom lett hirtelen, Anne elővett három nyakláncot az övtáskájából, hogy nekem melyik tetszik. De úgy adta oda, mintha csak az unokahúgának kéne válasszak egyet, hogy nekem mi a véleményem. Miután mindhárman megvitattuk, melyik miért szép, az egyiket, amelyiken megdícsértem a türkizkéket, a kezembe nyomta, hogy ez az enyém, ajándek. Aztán, “jaj, nem, pillanat, fordulj el” felkiáltással visszavette, de még láttam, előszed egy szalvétát, gondoltam, becsomagolja. Tettem magam, mint egy kisgyerek, hogy “naaa, most már odanézheteeeek?” Nevetve hívtak, hogy jöhetek, majd jó hangosan felköszöntöttek boldog szülinapom alkalmából, mire mindenki, aki épp akkor jött arra, vagy akkor hallotta meg jött üdvözölni, hogy nahát, boldog szülinapot! :D Így lett szülinapom május 19-én.

Mikor kibontottam a csomagocskát, ijedten láttam, hogy Anne egy 20€-st is a nyaklánc mellé tett. Riadtan tiltakoztam, mint aki darázsfészekbe nyúlt, hogy ezt nem kell, nem kéne… De ők erősködtek, mondván, hogy én voltam az első, aki erőt adtam nekik, még Roncesvalles előtt, az erdőben, a hegyről lefelé jövet. Még hogy én erőt? Emlékszem a találkozásra, de hogy bármiképp is motiváltam volna őket a folytatásra? Mert hogy vidám voltam, és énekelve-táncolva viccelődtem velük. Hat, sosem lehet tudni, kinek mi ad erőt! A medált nagyon boldogan hordom, művészi módon ábrázol egy kagylót, a fagyira-bármi “érezzem jól magam” célra adott pénzt pedig eltettem szálláspénznek.

Vacsora és mosogatás után közös program volt a naplemente nézes, de mivel 8-an tolongtak a kis konyhában, úgy döntöttem, előre megyek, szerettem volna kicsit egyedül lenni. Nagyon szép volt a kilátás, a falu végén voltunk, és volt ott egy vaskereszt, annak a tövébe ültem-ültünk le megcsodálni a naplemente színeit. Gyönyörű volt. De mivel sokan voltunk, nagy is volt a zaj. Énekelni kezdtünk Beatricével, Elyseoval, hogy elcsendesítsük a tömeget.

Éjszakára nagy szélvihar kerekedett, recsegett-ropogott a tetőszerkezet. Nemhiába, a nagy forróság helyére mindig viharos szél kerül.

Holnapra nincs sok tervem, megyek, ahogy jól esik. Élvezem a szépséget magam körül, gondolkodom dolgokon, nem akarok sietni az utolsó 100km forgatagába.