27. nap – Ponferrada – Villafranca del Bierzo

május 21 – péntek – 27. nap – Ponferrada – Villafranca del Bierzo

Tegnap Elyseo es Beatrice tovább mehettek a kitűzött céljuk felé. Nem tudom, elértek-e, vagy mi lett velük. Azt hittem, utólérem őket tegnap, de nem így lett. Viszont Johnnal együtt lehettem, beszélgettünk, kicsit személyességet varázsolt a sok ember köze.

Volt este ima meg áldás címmel meghirdetett esti ima-program a kis kápolnában. Eddigi tapasztalatokból merítve mentem is, mert eddig mindig jó volt. Nos, most egy hospitaléros tartotta, aki csak spanyolul beszélt, de azt rengeteget. Igazából kellemesen fáradt voltam, mindegy volt, hol ülök és mit csinálok, jámboran hallgattam, amit mond. Akár órákat elüldögéltem volna így. :) Aztán csak belekezdtünk az imába (nyomtatott papírokon volt rajta a vesperás szövege), de szegény fazon nem nagyon van megáldva a közösségi ima vezetés ajádékával, így lelkes-fáradtan próbált valami nagyon közösségit csinálni. (A gyertyakörbeadós, mindenki mond valamit résznél, majdnem elaludt.) Az imavezetést a következőképp tette: minden rész előtt beszélt, hosszan, látszott, hogy valami meghatót mesél, és néha tanulságosat, aztán mikor belekezdtünk egy-egy imaszakaszba, akkor azt minden nyelven végig akarta mondatni mindenkivel. Hogy ez megtört bármiféle elmélyült személyességet, vagy spirituális hangulatot, az mindegy. :) A Miatyánkot is külön, minden nyelven mondta el az adott nemzethez tartozó pár ember, holott annak az lenne a lényege, hogy EGYÜTT mondjuk, mindegy, milyen nyelven. Szerintem eltöltöttünk vagy egy órát a kb félórásnak szánt vesperással, de végül is mindegy.

Tekintve, hogy egy nagy szállásról van szó, csomó ott maradt alapanyagban dúskálhattam, találtam lencsét, lisztet, sajtot, krémsajtot, tésztát, fűszereket… Persze maradt a klasszikus tészta paradicsomszósszal, hej, jól esett az is. (Sanya, bundáscsirkét kérek szépen krumplipürével, a “pirostésztát” most hanyagolnám egy pár hónapig. :)) Tojásos nokedli is lehet! Salátával.  Ahhh, vagy szilvásgombóc!)

A bejegyzéseket a szemközt levő kávéház elől küldtem el, spanyol mentalitású wifiről. Ugyanis errefelé minden folyamatban van egy hosszú szieszta. :) De azért fogható.

Reggel nem túl kedvesen, mint a hajcsárok hajtottak ki minket a szállásról. Ki volt ugyan írva, hogy reggeli zárás 7:30, de ez mindenhol ki van írva, valahol 8, 8:30, akár 9 óra, esetenként egész nap is nyitva van egynéhány szállás, de ott is illik már 9 körül legkésőbb lelépni. Szóval hihetetlen módon, mindenki felháborodására, tapsolva, hangos szóval hajtották a népet. Már nem emlékszem, mint mondtak, de kb így: “Hop, hop, idő van, gyerünk, elhagyni a szállást, gyerünk, hop, hop!” Sokaknak még a reggeli lógott ki a szájából, de mindenki ki lett penderítve 7:40-re, még jó, hogy vannak székek-asztalok a kertben, ott ültünk le.

.

A mai napomon különben nem történt úgy hiszem semmi különös, azon túl, hogy extra nehéznek tűnt a táska (találtam reggel csokis corissantokat, meg kekszet, de az nem nyom ennyit!), plusz bánt, hogy tovább szakad a bakancsom, már két helyen, és két újabb helyen fog hamarosan. És nincs rendes leukoplasztom, hogy megragasszam, remélem, tudok kérni valakitől. Aztán ma ISZONYÚ meleg volt (van). Szétrohadtam. Szétrohadtunk. Délutan 1-re értem Cacabelosba, ahova a többiek mentek elvileg tegnap este. Ha nekem azt a távot még tegnap este kellett volna megtennem! Viszont nagyon híres templom van ott, ahova sajnos nem jutottam be. A tabernákulum ajtaján Jézust ábrázolják kisgyerekként, amint kártyákkal játszik. Hát, apám, ezt megnéztem volna! De majd legközelebb… (Ahh, legközelebb:DDD )

Cacabelos után van egy kis falu, Pieros, és annak végénél kétfelé nyílik az út, a jobbra levő az ajánlott (az is van mindenhova felfestve), ami kis utakon megy, a balra térő pedig autóút mellett, rövidebben. Jobbra tértem, de azt hittem, sosem érek Villafrancába. :) Föl-le-föl-le-föl-le-föl-le a dögmelegben, ahhh, úgy vágytam már az ágyamra és a jó hideg zuhanyra…

Ma sikerült elhagynom az egyik botom végéről a tányért. Az egyik pihenőnél láttunk egy spanyol fazont, amint sétáltatta a kutyáját (olyan öleb méretűt), amelyik talált egy öklömnél is nagyobb követ, azt vette a szájába és azzal rohangált fel-,s alá, a gazdája meg utána, hogy kiszedje a szájából, de a kutya mindig gyorsabb volt. :D Jókat nevettünk szegényen.

Aztán szomorúan tapasztalom magamban azt a rossz érzést, inkább gondolatot, hogy néha “vetélytársként” kezdek nézni a többi zarándokra. Már senkit sem ismerek jóformán, még arcról sem, nagyon feltelítődtünk. Sok taxizó embert is látok, itt-ott szállnak ki a kis táskáikkal a taxiból és onnan gyalogolnak tovább. Szóval a rossz érzés abban fogalmazódik meg, hogy ha leülök pihenni, és valakik, akik szintén ott pihentek, felállnak, és tovább mennek, kicsit ferdén nézek rájuk, afféle érzéssel, hogy “na, te fogod elfoglalni a helyem a szálláson”. Ugyanígy ha leülök valahol egyedül pihenni, vagy lassítok, és meghallok valakit jönni mögöttem, felállok-továbbállok, nehogy leelőzzenek. :(( Nem tudom, hogy lehetne ezen felülemelkedni. Senkivel sem vagyok haragban, mindenki jó barátom akivel találkozom, felreértés ne essék:)) Csak valamiért elkezdtem ezen majrézni, hogy nem lesz helyem ott, ahol tervezem.

(“Majd lesz valahogy! Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna!” by Mária néni)

Most viszont megyek, mert itt van egy köpésre az a templom, amelyik arról híres, hogy régen, középkorban főleg, a beteg, idős zarándokok itt is megkaphatták azt az áldást-bűnbocsánatot, amit Compostellában kap meg a zarándok. Magát a falut is “kis Compostellá”-nak hívják. A templom pedig az Iglesia de Santiago, és csak szentév során nyitják ki azt a kaput (Puerta del Perdon), amelyen belépve az ember befejezettnek tekintheti a zarándkolatot. Én nem tekintem annak, de megyek, belépek rajta. Ha már szentév van…

Itt van amúgy Serge is, mégsem vagyok olyan “egyedül”. :)