28. nap – Villafranca del Bierzo – la Faba

május 22 – szombat – Villafranca del Bierzo – La Faba 22,8km

Este Serge mesélte, volt lent a városban, és látott egy hőmérőt, este 6-kor 35 fokot mutatott. Mennyi lehetett akkor délután 2-kor? :)) Hát ezért hümmedtem meg a nagy melegben! :)

Tegnap a templom felé menet szembe jött Serge, és közölte, most zárták be a templomot. SZUPER!!! Oda meg vissza voltam az örömtől, mindenki elképzelheti. Mindenesetre azért fogtam magam, mentem megnézni, hátha valami csoda történik, és mégis bejutok valahogy.

Hihetetlenül felment bennem a pumpa, hogy itt hirdetik, hogy szentév így, meg szentév úgy, és ezt a nyomorult kulturálisan és spirituálisan is kiemelkedő templomot nem bírják nyitva tartani, és főleg nem kinyitni reggel. A templom melletti szálláson érdeklődtem, a persze csak spanyolul beszélő hospitalérostól (szerencsémre akadt egy férfi, aki fordított, segített), aki azt mondta, holnap 10:30-kor nyitják ki a templomot.

Először is: egy ilyen jelentőségű templomot miért 10:30-kor nyitnak, amikor a zarándokok többsége 6-kor útra kel? Igazán megerőltethetnék magukat egy 8-órás nyitással, mert azt még képes az ember megvárni, de 10:30-at???

Másodszor: ha egy spanyol azt monja, 10:30-kor nyitnak valamit, azt 100%-ig biztosra veheted, hogy nem fogják 10:30-kor kinyitni. A spanyolok magasról sz@rnak az időre. Ha pl. egy bolt ajtajára az van írva: nyitási idő 8:00, akkor esetleg (aláhúznám:esetleg) 8:30-9:00 között megjelenik valamikor valaki, hogy nyisson. Ha a zárási időpont 19:00, de teszem azt, te délután 5-kor futottál be a szállásra, látod, hogy 7-ig van nyitva, gondolod, szuper, gyorsan bejelentkezel, lezuhanyzol, feldobod a tésztát főni, majd rohansz a boltba, mert nincs kenyered és holnap hétvége, akkor ne lepődj meg, ha 18:30-kor zárt ajtókat találsz. Mert mondjuk, nem volt már ott senki, hát bezárt és hazament a boltos. Őket nem érdekli, nem volt ott vevő, minek várjon még fél órát? Hát végül is minek?? Tényleg nem értem…

Azt is felejtse el bárki is, hogy akár napközben vagy vasárnap (!) nyitott templomot talál. A katedrálisok is 10 után nyitnak. Az útszéli, tulajdonképpen érdektelen kápolnácskák vannak nyitva, sosem azok, amelyek valamiért híresek. Tisztelet a kivételnek. De higgyetek nekem, ennyi zárt (templom)ajtót még életemben nem láttam. A spanyoloknál minden csak “lehetséges”, semmi sem biztos.

Miután jól szétbosszankodtam magam, mentem vissza a szállásra enni. Serge előhozakodott egy levessel, nekem a klasszikus és megunhatatlan tészta+paradicsomszósz kombináció volt, így összetettük amink volt, és ettünk egy jót. Még keksz is jutott desszertnek. Egy amerikai páros, két férfi valami rizses-gombás-mindenfélés dolgot főztek, és majdnem kétszer annyit, amit meg tudtak volna enni. Ugyan már jóllaktunk, de udvariasan megkérdeztem, mi a tervük a maradékkal? Kidobni? Inkább kérnék belőle reggelire, illetve kiabálják el magukat az ebédlőben, biztos van még éhes száj. Végül így-úgy szétosztották, nem kellett semmit kidobjanak.

Jól is esett nekem reggelire, először is jó laktató volt, másfelől rizst nem ettem már régóta, jó volt a változatosság.

Összepakoltam magam másnapra, majd próbáltam valakitől leukoplasztot szerezni, hogy megragasszam a bakancsom, mert nagy hegy jön, jó lenne, ha nem esne le a bakancs félúton a lábamról. Egy nőtől kaptam valamit, ami nem leukoplaszt, de nagy lapokban van, erős és leukoplaszt féle, szóval a célnak tökéletesen megfelel. “Cserébe” megvarrtam a vízhólyagját, mert ő félt ettől a művelettől. Hát nem is romantikus dolog, emlékszem, mikor legelőször csináltam még jó pár éve, úgy undorodtam, meg féltem tőle, mint az ördög a szenteltvíztől. Persze, se nem fáj, se nem gusztustalan, csak mégis bizarrul hangik, hogy az ember cérnát varrjon a bőrébe. De hát ha csak ez segít? :)

Aranyos volt, mivel gyakorlott kezekkel fertőtlenítettem, meg kezdtem neki a műveletnek, megkérdezte, talán valami nővérnek, vagy orvosnak tanulok-tanultam (valaha)? Mondtam, nem. Aztán még molyoltam kicsit a cérnával, majd mielőtt nekikezdtem volna, csak ennyit mondtam neki, minden összefüggés nélkül az előző mondatok után: “ja, amúgy részt vettem annak idején egy nővérképzésen.” – “ó, igen, jaj, ez nagyszerű!” – tű be, át, másik oldalt ki, betadin, kész. Ezt szerette volna hallani, hát miért ne mondjam ezt neki, ha ez megnyugtatja? :) Végig elfordított arccal volt, mint egy kisgyerek. :) Miután tisztáztuk, miért szükséges a cérna, beszélgetni kezdtünk, hogy tulajdonképpen ki-kicsoda, és hogy sosem voltam nővérképzésen, teológiát hallgattam, tanár vagyok, mire kiderült, ő – hát erre nincs jó magyar szó – “chaplan”, magyarul sekrestyést mondanánk, de ő az a személy, aki általános iskolákban lelki-spirituális részről van jelen, kicsit mint egy pszichológus, vagy lelki vezető, az a személy, aki az iskola lelki életének vezetése és felügyelete mellett a gyerekek rendelkezésére áll bármikor, olyan felnőtt, aki lelki támasz bármilyen helyzetben, akiben meg lehet bízni. Ez egy szuper munka, szuper dolog, szeretnék én is ilyet csinálni. :)

Maga a táj La Fabáig nem volt különösebb. Rögtön Villafrancából kettő felé ágazik az út, de mivel eddig először nem néztem meg az utikönyvet reggel tervezési céllal, mondván, úgyis csak a nyilakat kell követni, menjünk az “árral”, nem tudtam az elágazódásról. Láttam ugyan, de volt ott a többi nyilak mellett egy tábla, ami a biciklistákat balra, a gyalogosokat jobbra irányította. Azt gondoltam, ez a balra menő út csak a bringások miatt van, és erről meg is voltam győződve, hiszen a jobbra menő úton lépcsők is voltak. Aztán később jöttem rá, hogy a jobbra térő út az autóutat követi, a balra térő út fent vezet a hegyekben, ez volna a “nehezebb, de szebb” alternatíva. Hát, ezt jól elszalasztottam, de nem baj, ennek így kellett lennie. Cserébe kellemes hűvös és végig árnyék volt ezen az úgymond könnyebb útvonalon, hisz völgyben mentünk végig. Még a tegnap esti templomba-be-nem-jutás gőzét párologtattam magamból, jó gyors tempóban, szinte rohanva, amikor láttam egy kissé bicegő férfit, akinek a táskáján hátul a cipőfűzőkön himbilimbiztek cipői.

Szóltam neki, hogy álljon meg, majd minden egyéb magyarázat nélkül a csatok alá rögzítettem a cipőket, ne lóbálódjanak hátul, mert az kényelmetlen. Hihetetlen hálás szemekkel nézett rám, mintha nem is tudom mit tettem volna vele, majd egy kedves mosollyal tovaszáguldottam. Jó 10 perc múlva hallom magam mögött, hogy “halló-halló”, hát ez a szerencsétlen egy müzliszeletet szorongatva bukdácsolt utánam a bicegős-fájós lábaival, hogy megköszönje a segítséget. Mivel tényleg gyorsan haladtam, el tudom képzelni, mit összeszenvedett, mire utólért. Szegény fazon, felvettem a ritmusát, beszélgettünk egy kicsit. Roberto, olasz, 44 éves kardiológus, egyedülálló, de van egy kutyája Flincs, vagy Frik, vagy valami ilyesmi. A “majd a diploma, majd a gyakorlat, majd a …” után akart volna feleséget keríteni, de a “majd”-ok után végül egyedül maradt. De nem aggódom érte, nem úgy tűnik, hogy bottal kellett pelenkázni, biztos talál majd valakit. Kívánom neki a legjobbakat.

Nem sokkal később, 3-4 km után elváltunk, szerettem volna haladni. Úgy voltam vele, ha már a “könyebb” útvonalon kíméltem magam, felmászok 1300-ra, O Cebreiro-ra, van ott egy donativos szállás. 12 előtt 10 perccel megláttam Serge-t egy bár ajtajában, azzal fogadott, hogy John bent van. Így bementem én is, de John éppen focimeccset nézett, Liverpool játszott Milánó ellen. Vesztettünk. :((( :)))) Ezt a szörnyű veszteséget igyekeztük valahogy feldolgozni útközben. Együtt mentünk egy darabig. Örömmel hallottam, hogy Johnnak is ugyanaz a terve mára, mint nekem, hát akkor miért ne mehetnénk együtt? Sok emelkedő következett, egészen kifárasztottak. Volt egy elágazódás, tanulva az esetből, most vártam Johnra, ő mit mond (tavaly már végigjárta a caminot), ugyanis itt is bringások jobbra, gyalogosok balra volt a jelzés. Vártam, vártam, John csak nem jön. Biztos voltam benne, hogy jönnie kell, mióta kicsit kiléptem, nem volt újabb falu, nem maradhatott ott sehol, különben is maximum 10 perc lehet közöttünk, de csak nem jön. Kérdezgetni kezdtem az arra jövőket, láttak-e ilyen és ilyen férfit gyalogolni. Nem, nem láttak. Aztán egy nő azt mondta, látott egy ilyen embert, de fekszik az út szélén, úgy tűnik, alszik, pihen.

Gondolkodtam ezen egy kicsit, hisz semmi baj sincs, ha az ember lefekszik az út szélére, sokszor látni ilyet. De emlékezve arra, én milyen rosszul voltam Religeos előtt, és mivel nem tűnhettem bajban lévőnek, nem is állt meg senki, aki esetleg arra jött (autók, bringások), így mellette is elmehettek, gondolva, hogy csak pihen. Nagyon meleg nap volt ma is, talán kevés vizet ivott, előfordul az ilyen, mindenesetre fogtam magam, és visszasétáltam megnézni, mi van vele. Nem volt semmi gond, hál Istennek, tényleg csak pihent, viszont nagyon hálás volt, hogy visszamentem csak miatta, hogy megnézzem, tényleg rendben van-e minden. A kereszteződésnél szétváltunk, mert ő tavaly balra ment, így a következő faluban, La Fabában beszéltük meg a találkozási pontot. Tovább szerettem volna menni, épp nekikezdtem az ebédemnek, mikor John is megjelent, és mondta, ő inkább marad, van itt egy parókiális szállás (egyházi), biztos csak jó lehet, mindig az. Vaciláltam kicsit, végül maradtam. És milyen jól tettem! A szállásadók meséltek, a hegy teteje turisták által elözönlött hely, mert szép a kilátás. Itt ezzel ellentétben csönd van, nyugalom, béke, zöld fű, árnyék, napsütés. Még pap is akadt, aki misét mondjon a kis templomban, itt a szomszédos házban. Most a kőkerítésen ülök, élvezem a naplementét, egy bögre tea mellett. :)

Holnap pünkösdi csúcsmászás! Mise a hegyen 12:00-kor! Szuperjó, ilyen pünkösdöm még sosem volt! :))))

Számbeli összesítés, merthogy ez a 4. hetem! Íme, egy hónapja úton vagyok (a caminon) !! :)))

- 160,6 km

- 31€ szállás

- 12,2€ étel

Eddig összesen 635,1km :) és 200,55€, vagyis szépen tartom a 6€/nap átlagot. :)