29. nap – La Faba -Triacastela

május 23 – vasárnap (pünkösd) – 29. nap – La Faba-Triacastela, 26km

Az éjszaka két férfi horkolt, az egyik rettentően. De rettentően… A szoba másik végén voltam, és nem bírtam aludni, kiváncsi lennék, akik felette/alatta és körülötte aludtak, akarom mondani feküdtek, tudtak-e aludni? Hallottam, hogy valaki csicsegett, csettintgetett neki. Mekkora szerencse, hogy Ponferradában, az ingyen elvihető cuccok polcárol szereztem 2 pár füldugót. Olyan munkavédelmi füldugónak tűnnek, de gondoltam, az nem baj, ha van. Az egyik zacsit szenvedve kibontottam (a hálózsák kis zsebébem tárolom), beleszenvedtem a füleimbe, és lőn áldott csend. Ahhhh, alvás… Egy gondolatom volt már csak, hogy vajon az ébresztőórát meghallom-e? Nem volt rá szükség, annyi zajt átengedett a füldugó, hogy a reggel kelő nép motozását meghallottam. Reggelit is kaptunk, inkább kávé némi piritóssal, de nagyon jól esett. Nem siettem sehova, 12-kor van mise fent a hegyen, és legrosszabb esetben is 3 óra alatt fel kell érjek. A hospitaléros is nagyon kedves nő volt, beszélgettünk egy kicsit. Végül kényelmesen, nyugodtan, fél 9-kor elindultam fel a hegynek. Kifelé menet vettem észre, hogy John ott felejtette a kulacsát, feltűztem a táskámra, és reméltem, hogy összefutok vele fent a hegyen. Elvileg ő is megy a misére. A táj fölfelé szép volt, bár láttam már ennél szebbet idefelé, ennek ellenére boldogan örömmel másztam fölfelé. És IGEN, WELCOME TO GALICIA!:))) Valahol nem messze a csúcstól határt jelző kő. Ennek a megyének (tartománynak?) a központja Compostella. O Cebreirora felérve tapasztaltam, hogy igaza volt a hospitalérosnak, nagy turisztikai célpont ez a falu, tele volt turistákkal. A templomot hamar megtaláltam (apró kis falucskáról van szó), viszont alig volt még fél 10. Ettem valamit, bementem körbenézni a templomba, majd az összes bárt végigjártam, hátha megtalálom Serget vagy Johnt. Sehol senki, úgy tűnik tovább álltak. Végül is volt mise tegnap este. :)

O Cebreiro templomocskája egy csoda miatt híres, illetve az építkezési stílusa miatt múzeum falu. Ovális, nádfedelű házakban laktak itt az emberek az állataikkal egy fedél alatt egészen az 1960-as évekig. A templomban pedig a csoda úgy történt, hogy egy őrült nagy szeles-esős, viharos napon a szerzetes pap egyedül volt csak bent a templomban a vasárnapi mise időpontjában. Ebben a viharban egy férfi mégis felmászott a hegyre, misét hallgatni. A kissé hitében megingott szerzetes bosszankodva vette tudomásul, hogy egy ember megjelent a templomban, így meg kell tartania a misét. A mise közben a történet szerint azon bosszankodott, hogy miféle őrült szerzet az, aki ilyen ítéletidőben felmászik a hegyre, hogy részt vegyen egy misén, ahol nincs más, csak egy darab kenyér meg valami silány bor. Ekkor a kenyér hússá a bor pedig vérré változott, ezt a kelyhet és a kis tálcát kiállítva meg lehet tekinteni a templomban.

Végül én is úgy döntöttem, nem várok 12-ig, inkább (vagy cserébe, helyette) felmásztam a csúcskereszthez, a szép kilátásért, a jó fotókért. Végül mégis csak 12 körül hagytam el a falut, és nem tudtam meg, hova tartok, mi lesz a napi cél. Senkivel nem találkoztam útközben, akit ismertem volna, egykedvűen baktattam egyre csak tovább, és tovább. Egy újabb csúcs, nem messze O Cebreirotol Alto San Roque igen aranyos hely, egy vas-zarándok áll a szélben. Annak a szobornak a tövénél ültem le ebédelni, amikor észrevettem két darab, traktor vontatta lakókocsit, akik fotózas miatt álltak meg a szobortól nem messze. Odamentem hozzájuk, hát kiderült, ők így teszik meg az utat Compostellaba. :) Két nyugdíjas hapsi felült egy-egy traktorra, húzzák a “házukat”, és irány Compostella. Micsoda fazonok vannak itt! :)

Alto do Poio, egy újabb hegy tetején kell lennie egy donativos szállásnak, gondoltam addig elmegyek. Húú, kemény volt felmászni oda! Azt hittem, kiköpöm a tüdőm. Ezzel a heggyel viszont véget értek a nagy fölfelék, innen már csak “gurulunk” Compostellaig. (Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek fölfelék…..) Mondtam már, hogy utálok fölfelé menni? :)))

Nincs donativos szállás. Egy svájci férfival meg a fiával másztam fel odáig, ők ott maradtak, én tovább álltam. Még 3 óra Triacastela, este 6-ra ott is lehetek. Bármily furcsa, de a délutáni gyaloglásokat élvezem a legjobban, nem tudom, miért.

Fonfria-ban megtaláltam Serget (minden helyen, minden bárba és alberguebe bementem, hogy Johnnak visszaadhassam a kulacsát, hisz meleg nap van, inni kell.). Serge szerint John jóval hátrább van, előbb megállt valahol, elkerülhettem őt. No, mindegy. Az itteni szállás amúgy igen drága volt, továbbmenés mellett döntöttem. Vettem egy jégkrémet is, motivációnak. Hejj, ez ám az élet! Jó finom, hideg jégkrém, és on the road again! :)

Fáradtan, de boldogan érkeztem meg Triacastelába, (előtte levő faluban megcsodáltam a több száz éves mogyorófát), viszont nem sikerült megtalálnom a könyv szerint a falu előtt 700 méterrel jobbra levő donativos, galíciai önkormányzat által üzemeltetett szállást. Találtam egy municipális szállást (5€) balra az úttól, szinte a falu szélén, viszont kint volt a felirat: “megtelt”. A földön alvás reményében mégis lesétáltam a házig, megkérdezni, mit tudnak ajánlani, ami tető alatt van? Semmit. Mert hogy tilos a megadott ágyszámon túl embert a földön altatni. (Amúgy miért?) Ha sátram lenne, alhatnék kint. (Akinek belefér, hozzon nyárra sátrat.) Nos, sátram nincs, bár terveztem, hogy hozok, de már így is nehéz a táskám. Míg ezen lamentáltunk a hospitalérossal, meg egy önkéntes sráccal a bejáratnál, megjelent a rizsfőző amerikai páros egyik fele, és azt mondta, ha nincs más opció, ő felajánlja az ágyát nekem, mert neki van sátra, és nagyon szeret kint aludni, csak hát eddig mindig akadt ágy számára. Tyű, ez aztán kedves tőle! Az önkéntesként dolgozó srác kibökte, hogy van ám itt egy fedett sportpálya, ott lehet aludni, ha minden hely megtelik. Persze a falut nem ismerte, bolyongtunk vagy 20 percet, mire megtaláltuk a sportpályát. Jöttek felénk furcsán egyféle pólóban emberek a csarnoktól, meg is kérdeztük őket, mit tudnak erről az extra szállásról. Hát azt tudták róla, hogy ott már egy darab hely nincs, mert hogy ők egy nagy-nagy csoport, és minden helyet elfoglaltak ott. Szuper.

Nem maradt más, mint visszamenni a sátras férfihoz. (Voltak még ugyan szállások a faluban, de mind privát, drága helyek, illetve volt azt hiszem egy 7€-s hely.) A sátras férfi hihetetlen boldog volt, mikor meglátta elcsigázott, fáradt arcomat újfent, mert ez azt jelentette számára, építheti a sátrat. Micsoda őrült fazon. :) De igazán kedves dolog volt ez tőle. Na aztán a hospitalérossal lekártyázni ezt, hogy most mi is történik, na az nem volt egyszerű. Találtunk egy lányt, aki fordított, de ő meg nem beszélt egészen jól angolul, így nem értette a helycserét, így rosszul fordított a hospitalérosnak. Végre ki-activitiztük, hogy én a férfi helyére megyek, ugyanazért a pénzért, hurrá, mindenki ért mindent. :) A következő akadály az volt, hogy a hopsitaléros nagyon akart valamit a sátras férfitől, nagy nehezen kisilabizáltuk, hogy az fizetésnél kapott kis cetlit kéri, amire rá van írva az ágyszám. Azt megkaptam én. Odaadtam a credenciálom, kaptam pecsétet, viszont nem írtak fel a könyvbe. Mit bánom én, pecsét van, nekem ez a lényeg. Aztán a másik ott levő spanyol nő, hospitaléros féle keresni kezdett egy formanyomtatványt, amelyet néhány helyen kérnek, hogy töltsünk ki, mire a hospitaléros rászólt valamit, majd elkezdtek “veszekedni”, én meg csak álltam ott, és néztem, ebből most mi lesz, végül “finito”, arra az ágy. Nem is fizettem. Hogy miért nem kellett, nem értem, egyértelmű volt számukra, hogy már csak a pénz fizetésére várok. Hát nem kellett, sebaj, a férfinek vettem egy csokit holnapra, a szívességéért cserébe.

Nem maradt más, mint a szokásos fürdés-mosás-tetvészkedés, konyha nincs, szendvicset ettem. Holnapra nem tervezek sokat, Samosig fogok elmenni, mintegy 10 km-re. Pihenni szeretnék, a mai 26 km megviselt, sok volt benne a fölfelé, aztán a lefelé (..és föl, és le, és föl, és le…), ami ugyanúgy fáraszt, vagy néha jobban, mint csak fölfelé menni. Másfelől hagyni kell menni ezt a sok embert, akik mind a hétvégén érkeztek, illetve ezt a nagy csoportot, kerüljenek elém, nekem van időm, nem akarok tömeget.

Vannak a sarkamon vízhólyagok, félkörívben a sarkam élén. Csakhogy ezt megvarrni nem lehet (hetek óta próbálkozom), túl vastag a bőr, túl mélyen vannak. Ettől eltekintve nincs problémám, jóformán semmi, legalábbis semmi látványos. Mikor épp varrtam egy apró kis vízhólyagot az egyik lábujjam végén, a szobatársaim odajöttek, kérdeztek, minden rendben van-e? Mondtam, nem nagyon, a sarkaimmal nem tudok mit kezdeni. :) Adtak valamiféle tapaszt rá, a feleség nővérként dolgozik, ezt használják vízhólyagokra, sérülésekre, stb. Ezzel a lendülettel felragasztott egy-egy jó nagy fehér tapaszt a sarkaimra, én meg csak nevettem, végre én is úgy nézek ki, mint mindenki más, most már úgy tűnik, micsoda súlyos sérüléseim vannak. :) Welcome to the Camino Club! – nevetett a férj. :)

Üdv mindenkinek :)