31.nap – Samos-Ferrerios

Május 25 – kedd – 31.nap – Samos-Ferrerios 24,6km

Hát, a mai nap izgalmasan zárult. :) Na de kezdjük az elején. Reggel mindenki, mint az őrült, nekiállt pakolni, csomagolni, így én is korán felkeltem. Mondhatni, rosszkedvűen keltem, a tegnapi napom, főleg a délután maga sem volt egy kiemelkedően jókedvű nap. Az itteni szerzetesektől valahogy többet vártam, igazán szép gregorian vesperást, vagy valamit. Persze, mondom, rosszkedvű, egykedvű voltam tegnap, nem is biztos, hogy annyira rossz volt az a vesperás meg a mise.

John sem futott be, így Sergevel reggel elfeleztük a tortának szánt süteményt, azt is ettem reggelire. 7, fél 8 körül hagytam el a szállást, írtam egy újabb üzenetet Johnnak a tegnapi mellé a villanypóznára, hogy lássa, mikor merre jártunk. Hátha beér minket, vagy valahogy mégis összefutunk.

A lejtő után mindig emelkedő következik, így a hangulatom is jobb lett a tegnap után. Jött a “rossz idő” is, eső, hűvös szél, felhők, de ennek most örültem, jó volt kissé felfrissülni a több napos meleg (hőseg…) után. Buco sem bánta, hogy újra a poncsó alá került. :)

A város végében van egy jópofa szoborcsoport, zarándokcsaládot ábrázol, a férfi törtet elől, a feleség a gyereket hívja, aki még mindig a csapnál áll, és inni szeretne. A csap igazi csap, igazán romantikus, hogy egy történet részesei lehetünk, miközben megtöltjuk kulacsunkat. :)

Sarriába hamar beértem, igazán szép zöld erdőkön keresztül vezetett az út. Sarriában még várt rám egy érdekes dolog. Láttam egy felhívást, hogy angolul beszélni tudó zarándokokat várnak egy általános iskolába, hogy beszélgessenek a diákokkal. Az angol tanárok felhívása ez, fel is hívtam őket, hogy megyek, meg is találtam az iskolát, csak sajnos, mire odaértem, a három angol tanárból kettőnek már nem volt órája, a harmadiknak a szünet utáni osztályban dolgozatírása volt, az azt követő osztály pedig már látott zarándokot nemrégiben. :) Így továbbálltam, viszont kaptam egy finom kávét. Jól is esett, kellett is az energia. Messzire terveztem a mai célt, tulajdonképpen értelmetlenül messzire.

Sarriában azért körbenéztem, mert elvileg van egy donativos szállás, amit nem találtam meg, megcsodáltam két templomot, majd továbbálltam. Találkoztam egy Hose, vagy Jose nevű spanyol férfival, mert megállt megcsodálni, ugyanis jót kacarásztam a 111 km-t jelző kőnél. Kérdezte, miért érdekes ez ennyire, próbáltam neki elmagyarázni a magyar szóviccet, “mindegy”. Talán megértette. :) Együtt mentünk egy darabig, megmutatta a papírját, nincs is olyan messze az a Portomarin, csak 21,5 km a 24 helyett. Mellesleg a mobiltelefonja is megcsörrent, a “Don’t worry be happy” dallamára, no, ez megadta az alaphangulatomat, immáron esőben is mosolyogva, fütyörészve mentünk tovább Bucóval.

Azért éreztem már, hogy el vagyok fáradva. Kezdtem sejteni, hogy nem volt túl átgondolt tervezés a részemről Portomarin. A következő albergue Ferreirosban van, hát akkor menjünk addig. Hej, annyi kis apró falucska van itt útközben, mindig azt hittem, végre ott vagyok. Sehol sincs kiírva falu név, a terképemen is kevesebb települes van, mint ahánnyal a valóságban találkoztam, így nem nagyon volt képem arról, hol is vagyok tulajdonképpen. Egyetlen támpontom a kilométerenként találhato, nevével megegyező kilométerkövek voltak, de mivel más a könyvem, más a kövek számozása, abból sem nagyon tudok számolni. Mindegy, menjünk. Örömmel láttam, hogy az eső elvonul, viszont marad a hűvös, felhős, kissé szeles idő: a tökéletes gyaloglóidő! :)

A köveken egyre csak csökkentek a számok… 109…108…107……… vártam már a 100-as kilométerkövet, mert az mégis csak valahogy szimbolikus, meg ha a valóságnak nem is felel meg a számozása. (Úgy tudom ugyanis, hogy az évek alatt módosultak az utak, már másképp vannak a kilométerek, a kövek viszont maradtak, így nem pontos a számozás, vagy valami ilyesmi.) Összefutottam egy német férfival, nem túl németes, Angelico névvel. A plébániája küldetésében van. Van egy festményük a templomban, annak egy részletéről készült másolatot visz Compostellába. A kép egy halat ábrázol, egy kora-keresztény szimbólum. (A hal görögül leírva mozaikszóvá válik: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, a betűk természetesen görögül adják ki a “hal” szót:) )

Együtt baktattunk egy darabig. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a 101,5 km kő után elterelés van, valamit dolgoznak az úton, kerülnünk kell. No, de mennyit? Vajon látni fogjuk a 100-as követ? Lélekben már felkészültem rá, hogy nem, és ez így van rendjén. El kell engedni dolgokat, vagy hagyni kell, hogy másképp alakulhassanak dolgok, mint ahogy az ember eltervezte. Ilyen az élet, ilyen a camino. :)

Aztán egyszer csak hurrá, 100km Compostelláig, mégis csak láthatjuk! :) Gyorsan sok “célfotó”, minden szögből és irányból. :) Elköszöntünk, mondván, hogy ő lassabb, mint én, majd Ferreirosban találkozunk talán, ő hotelbe szeretne menni, én a donativos alberguere vágytam. Őszintén szólva nem volt reményem, hogy találok szabad ágyat, készítettem magam a szabadban alvásra. A faluba beérve az albergue mellett láttam is egy piknikező helyet, fedéllel, no, az jó lesz, de azért nézzünk be a szállásra. Tele van. Hát, nem lepődtem meg… Viszont a hospitaléros néni azt mondta, menjek még előre 100 métert, ott a templom mellett az étteremben van szálláslehetőség. Mutatom neki, hogy az biztos nagyon drága. Nem, nem drága, menjek, nézzem csak meg.

Mikor ideértem, meglepődve láttam az étterem előtt kitett táblán, amire a napi ajánlatokat szokták krétával kiírni, hogy három nyelven is ki van írva, a szállás ingyenes. Nocsak? Bementem, érdeklődtem. Az étterem mögött van egy nagyobb terem, mindenféle-fajta ágy-kanapé fekvőhelyekkel, és sok matraccal. “Tömegszállás”, de ennyire boldog még sosem voltam, hogy van hova lehajtanom a fejem. Mondták, hogy Portomarinból jött a hír, minden szállás tökéletesen tele van. Hála Istennek, hogy van hol aludnom, és nem is a szabadban. Itt van Serge is:) És befutott Angelico, akivel jóóóóól osszemosolyogtunk, hogy íme, a 3 csillagos hotelje :)) Visszamentünk fürdés-mosás után Sergevel az alberguebe, hátha megengedik, hogy használjuk a konyhát. Megengedték. :) Épp imádkoztak, várnunk kellett egy kicsit, mert a hospitaléros néni is együtt volt a többiekkel bent, és természetesen nem akartunk kérdezés nélkül berontani a konyhába. Hát, csak egy dolog áll a vacsora útjába… megromlott a paradicsomszószom.

Nemhiába, 2 napja nem tudtam főzni, nem volt konyha, és ezt a két napot bírhatta még ki, de mára már feladta a harcot. Találkoztam a két német sráccal, akikről nem hiszem, hogy írtam, mindenesetre együtt mentünk egy darabig még Burgos előtt (úgy értve, hogy rendszeresen összefutottunk szállásokon), és épp kijött az egyik, mikor szomorúan dobtam ki a kukába a paradicsomos dobozt. “Itt van a miénk, használjátok ezt.” Hah, aztamindenit, ez életmentő volt, és rettentően kedves, alig bírtam hogy megköszönni. A maradékot pedig betettük egy befőttes üvegbe, holnap még tudják használni. Jót ettünk. Végre újra meleget, ez lett volna a harmadik nap meleg étel nélkül. Nagyon jól esett.

Most itt üldögélek az ágyamon, amit azóta arrébb toltak, amíg főzni voltunk. Most már egy szemernyi hely sincs a földön, legföljebb polifoamra fekhet valaki a folyosónak hagyott kis részen. Mekkora áldás ez a hely!

Egyik nővel beszélgettünk a főzésből jövet, hogy nem hagyjuk, hogy ez a tömeg, a 100 km-re jellemző tömeg megzavarjon minket. Megyünk, bízunk, ez a camino, megsegít az Isten. Lám, most is kértem, hogy valahogy lehessen egy fedél a fejem fölött, és íme, ennél szebbet-jobbat el sem tudnék most képzelni.

“Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre (testi-világi szükségletek, pl. étel, szállás)  szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!

Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Máté 6, 32-34)

:)