32. nap – Ferreiros – Hospital da Cruz

május 26 – szerda – 32. nap – Ferreiros – Hospital da Cruz 20,7 km

Reggel újfent a néppel ébredtem. Álmosan vakarásztam a derekam meg a hasam, hogy már megint fel kell kelni. Kis-királylány módjára nyújtózkodtam, heverésztem az ágyamon, mint akinek aznap semmi dolga. Aztán mégis úgy voltam, vele, hogy ha lassan is, de nekikezdek készülődni, és így mire világos lesz (ugyanis még koromsötét van kint), nagyjából menetkész leszek. Amúgy általában pirkadat után mászom csak ki az ágyból, és már süt a nap, mire elindulok. Átlesek a szobán, látom, Serge is zombiként, üveges tekintettel üldögél még törökülésben, ő sem a gyorsan boot-oló fajta. (Ugye így kell leírni, Árpi?:) (Igen! – Árpi, a szerk.:)

Lassan összevakarásztam magam, irány a büfé, akarom mondani a bár-étterem, úgy gondoltam, egy cafe con leche (tejeskávé) igazán lelket frissítő lesz ma reggel. És tekintve hogy ingyen aludtam, igazán belefér a keretbe:)) Szegény pultos néni sem volt még a helyzet magaslatán, igazából minden elismerésem neki, hogy már vagy fél 6-kor vagy korábban fel kellett kelnie, hogy az izgága, jóval pirkadat előtt sózott fenekűvé váló népet reggelivel, kávéval kiszolgálja. Mintha kergetné őket valaki vagy valami, úgy árad ki a nép jó része 6 előtt az útra.

Mi Serge-vel kettecskén békésen sorban álltunk a kávénkért (fél órát…), majd előpakolásztuk az elemózsiánkat, békésen megreggeliztünk. Már az előző város-faluból érkező forrótalpúak tértek be reggelizni-kávézni, mikor mi készültünk elhagyni a helységet.

Egy darabig, az első falu első bárjáig együtt mentünk. Épp a Bartók rádió komelyzenei műsora szólt a hangfalakból, éppen egy keringő, gyorsan táncra perdültünk Sergevel, úgy táskástól, poncsóstól, a bárból kikandikáló többi zarándok nagy tapsviharával övezve. Jómagam elmentem a mosdóba, de mire kijöttem onnan, Serge már sehol sem volt. Nem tudom, bement-e a bárba, vagy elindult előre, mindenesetre be nem értem, se ő engem.

A tegnapra tervezett célt, Portomarint meglátva kicsit “csalódtam”, ugyanis az utikönyv képein meg leírásában sokkal szebbnek, romantikusabbnak tűnt a város. (A hídon átkelve, a lépcsőn felmenve jobbra Kulturház – információs pont van kiírva rá – van jó wifi.) Mindenesetre mentem megnézni a belvárost, van ott egy híres templom, Iglesia de San Nicolas, amelyet Mateo mester egyik tanítványa tervezett, annak a mesternek a tanítványa, aki a Compostella-i katedrális tervezésében is részt vett. Maga a templomkapu hasonlít a compostellai katedrális stílusára. A városba beérve van egy hirdetés, bolt jobbra. Be is mentem, vásároltam is, de később, a belváros felé tartva találtam egy nagyobb, olcsóbb boltot. Mély felháborodásomnak adtam hangot (csak Bucó hallotta), mikor megláttam, hogy az olyan alapvető élelmiszer és mindennapi létszükséglet, mint a gumicukor, olcsóbb itt, mint a másik boltban, ahol sikerült vásárolnom egy kis zacskóval. Ráadásul itt a nálunk is ismert medve márkás zacskós gumicukor kapható, így a lelkem csak úgy nyugtathattam meg, ha vettem gyorsan két zacskóval. Annyira azért nem voltam az eszemnél, hogy kenyeret is vegyek, aminek csak később láttam -majdnem nagy – kárát.

Miután kibámészkodtam magam és imádkoztam is egyet a templomban, nagyban indultam tovább, csak úgy érzésre. Gyanúsan nem láttam azonban egy nyilat sem. No, útikönyv elő, térkép megnéz, hát, Portomarin “zsákfalu”-ként van a caminon, maga az út csak a szélén halad el, visszafelé kell menjek. Így történt, hogy betévedtem egy szuvenírboltba, és így esett meg az is, hogy megvettem a “jutalompólómat”, 6€-ért, amelyre az van szép betűkkel ráírva: “No pain – no glory” vagyis “Nincs fájdalom – nincs győzelem”. Majd otthon meglátjátok, micsoda remek kis pólóm van :) És már csak azért is örülök neki, mert eddig mindig csak 9-10€-ért láttam, itt olcsóbb volt, és van egy gyanúm, hogy Santiagóban még drágább lesz, tekintve, hogy nagy turiszikai látványosság Santiago de Compostella, ott minden csak drágább lesz.

Innentől kezdve számtalan kis erdőfolton mentem keresztül, többnyire szemetelő esőben. Nagyjából együtt haladtam egy zöld poncsós alakkal, végül egymás mellé kerültünk egy keresztnél. Láttam, hogy felírja rá: Robert, Canada, 2010. Innen újra szétváltunk, de mikor újra egymás mellé kerültünk, megszólítottam, hogy nem találkozott-e véletlenül Ruth-hal, Torontóból. Csak nézett rám bután, és folyton visszakérdezett. Pár pillanatig barkochbáztunk, mire leesett, francia kanadai, hát akkor mindegy, hagyjuk, – legyintettem neki, hogy nem érdekes, és elindultam. Nem sokkal később újra mellém került, és bájos aranyossággal nyögött ki annyit angolul, hogy azt hiszi rájött, hogy mit szerettem volna kérdezni. :))) Hát, de édes, idáig ezen agyalhatott, rakta össze a szavakat, hogy mit is akartam tőle. :) Azt hitte, hogy azt kérdezem, hogy ő hogy került a caminora, mert -mint kiderült- Torontón keresztül utazott. :)))) Jót mosolyogtam kedvességén, hogy próbálta megérteni, mit is kérdeztem tőle. Végül activity, lassú tőmondatok, és kiderült, nem találkozott Ruth-tal. Ezt sajnálom, remélem jól van, és jól halad.

Végül feltűnt Hospital de Cruz. Ettől a várostól is többet vártam. :D De leginkább a donativos szállást, amelyeket úgy hiszem megszüntettek. Az eddig Galiciára jellemző, államilag fentartott “donativos” szállások mindegyike 5€, egyezményes “ágyjegyet”, mint egy blokkot kapsz a fizetésről. Hát, ez van. Nem számítottam erre. Rajta van a jegyen, hogy Jakab útja 2010, lehet, hogy csak idén csinálják ezt? Mindenesetre számítsatok erre.

Szóval Hospital de Cruz 15 főt számláló pár házas kis falu, étteremmel, két szállással, egy priváttal, és egy “donativossal”. Ez utóbbiba jöttem megszállni, minden csillog-villog, nagyon szép, csak semmi élet nincs benne. Aztán meglepetésként ért, hogy a konyha teljesen üres. Egy edény, egy villa nincs. Akkor most mivel főzök? Mit fogok enni? Mert kenyerem, ugye, kevés van, az kell holnapra, hiszen a legközelebbi bolt 12 km. Teljes tompaságba kerültem, valahogy nagyon letaglózta a hangulatom ez az élettelen szállás, és hogy nincs mit egyek. Épp azon voltam, hogy megyek megkérdezni a falubelieket, tud-e valaki adni edényt, tányért, villát, illetve megkérdeztem az éttermet, hogy tudnak-e kenyeret adni. A nő előhozott egy 1/3 bagettet sem kitevő két karika kenyeret, 0,75€-ert. Ebbe az üzletbe nem volt kedvem belemenni.

Szóval épp indultam edény-kérőbe, mikor a hospitaléros meghallotta Serge-nek előadott tervemet, és azt mondta, ő tud adni. Hát, hogy-hogy nem, előhozott a szállás raktárából egy nagy karton dobozt, benne tányérok, edények, poharak, evőeszközök… Kiderült, a szállás felújításakor arra már nem volt pénz, hogy a konyhát is felszereljék. Lényeg, hogy került minden (Serge ezt csak így interpretálta: Jézus mondta, kérjetek, és kaptok.) :) Nagyot ettünk ketten. Ő hozta a zacskóslevest, halkonzervet, kenyeret, én a tésztát, paradicsomszószt, nagyon finomat és jót ettünk. Egyből visszajött az életkedvem. :))

És a szállást is egyből más szemmel néztem. :) (Egyből barátságosabbnak is tűnt minden.) :))

Vasárnapra kéne megérkezni Santiagoba, a 12-es nagymisére. Utána……. FINISTERRE, és ÚSZÁS AZ ÓCEÁNBAN!!!! Még akkor is, ha jegesmedvék úszkálnak majd a partközelben, ha az eszkimók iglut építenek a strandon, én akkor is belemegyek az óceánba, mert 887 KM-ÉRT fogok menni addigra, hogy elérjem az ÓCEÁNT, és bizony nem lesz semmi, ami visszatartson a fürdőzéstől. Nyolcszáz-nyolcvanhét kilométer. GYALOG. :P :))))

Ha lesz kedvem, és úgy jön ki a lépés, talán Muxiáig is elmegyek, az csak +1 nap. (Azzal 914,4km-lenne meg. Azt hiszem, Taizéig egy darabig gyalog megyek, hogy meglegyen az 1000km :DDD )

No, jó éjszakát, holnapra sincs terv, megyek és meglátjuk. Amúgy ez a szállás nincs tele, úgy tűnik tényleg “leráztuk” azt a nagy csapatnyi embert, akik a hétvégén érkeztek. Tegnap este hallottuk, hogy egy szem hely sem volt Portomarinban. Még jó, hogy nem voltam őrült, hogy elmenjek odáig.

Üdv haza! :)