36. nap – Pedrouzo – Santiago de Compostella

május 30 – vasárnap, 36. nap – Pedrouzo – Santiago de Compostella

Tegnap este egy francia srác előszedett valahonnan egy gitárt, és olyan hangulatot kerített, hogy csak lestünk. Igazi gitárkoncertet adott, csak ámultunk, hogy hogy  képes ennyi mindenre egy szál gitárral – néha mintha egy egész zenekar kísérte volna. 8 óra, ideje lenne ágyba menni, de még vagy egy órát hallgattam a jó zenét, 9 óra felé mentem aludni.

Mindenem össze volt pakolva, a másnapi ruhámban aludtam, csak a cipőt kellett felvennem, fogat mosni, reggelizni. Egyből az ajtó mellé is tettem a táskámat, hogy még kevesebbet zörögjek vele, hadd aludjon, aki akar. Általában a hajlani népek csörgős nylon zacskó táncot járnak reggelente, ez afféle caminos szokás. Csak hogy biztosan felébredjen még az is, aki esetleg fél órával többet szeretne aludni.

Korom sötét volt kint. Valamikor 5 és fél 6 között indultunk, át egy ébenfekete eukaliptusz erdőn, semmit sem láttunk. Nálam, ami van kis lámpa (csak hogy Murphynak és Árpinak is igaza legyen), még az első napokban félig-meddig lemerült, mert benyomódott a gombja, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, hiszen sohasem kellett eddig lámpát használnom. Lám, utolsó nap ért utól ez a szükség.

Hárman indultunk útnak, egy francia nő, Serge meg én. Útközben beértünk más zarándokokat is, volt, akiket le is előztünk, ennek ellenére a sötétség miatt viszonylag lassan haladtunk. Volt is néhány elágazás az erdőben, néha csak érzésre mentünk tovább jobbra vagy balra, aztán örültünk nagyon, amikor megláttuk az első jelet az elágazást követően. :)

Egyszer még egy állat mozgását is hallottuk, nem lehetett madár, mert zörgött alatta az avar és apró ágak ropogtak lépései nyomán. A mókás a dologban az volt, hogy vagy 5 percig követett minket, hiszen hallottuk a mozgásának hangját, ahogy párhuzamosan mellettünk haladt.Szerencsére nem akart megenni minket reggelire, bár fogalmunk sincs, miféle állat lehetett az.

Lassan kivilágosodott, immár biztosabb léptekkel, gyorsabban haladhattunk. Az első falunál szétváltunk a francia nőtől, mert mi beültünk egy korán nyitó bárba, illetve csak Serge ivott egy kávét.

A camino még utoljára megmutatta csöndes, békével teli arcát, mielőtt beértünk volna Santiago vonzáskörzetébe. Egy reptér mellett elhaladva Serge egyszer csak megállt, fülelt, aztán ilyet szólt: “aha, tudom már melyik gép ez, boeing 7…(nem emlékszem a számra)” Na, és ezt honnan szedte vajon? “Pilóta voltam.” Ja, oké. :D Azért az ember nem minden nap fut össze pilótákkal. :)

Tudni kell még Sergeről valamit. Kb. egy hete mesélte el nekem, hogy 4 éve csinálja a caminot, mindig kisebb etapokat járt végig, de tavaly kényszerűségből kellett abbahagynia. Ponferrada előtt 4-5 km-rel szívroham félét kapott, így mondta “I broke my heart”, azonnal kórház, egyből műtötték. Most pedig itt van, hogy befejezze, igaz, azóta egy nagy doboznyi gyógyszerrel súlyosbodott a hátizsákja.

Mélyen megérintenek az útközben látható síremlékek, keresztek, amelyet valaki miatt tettek oda. Vajon ő mit érezhet, amikor meglát egy ilyet? Érte is majdnem tettek ki keresztet. Szinte nevetve mesélte, hogy “Isten kezében voltam”, mert a spanyol nő, aki rátalált és hívta a mentőket, Jesumariá-nak hívták, a doktor, aki műtötte, őt pedig Jesunak. :) Hát, …

Monte de Gozo-ra (az öröm hegye) felérve lestük, látjuk-e a katedrális tornyait, állítólag a          II. János Pál emlékműtől látható, mi sajnos nem láttuk. De nem baj, ez kedvünket nem szegte, szinte robogtunk lefelé a hegyről, be a külvárosba. Még ennyire sosem vártam, hogy végre beérjek a belvárosba, az óvárosi magba. Hihetetlen hosszúnak tűnt a várostáblától be a katedrálisig a gyaloglás. Aztán egyszer csak egy kis térre befordulva megláttuk a távolban, a házak között az egyik tornyot. Íme, megérkeztünk.

Itt elköszöntem Sergetől, mert találkozóm volt a szállásadómmal, megbeszéltük, hogy a templomban találkozunk, a 12-es misén. Ekkor kb fél 10 volt még csak. Jött is Sandra, lepakoltam, (külön szobám van, saját ággyal!!!) zuhanyozni nem zuhanyoztam, mondván az nem autentikus, hogy illatosan érkezzem meg a misére, mármint itt, Santiagoban, kaptam kis hátizsákot, bepakoltam, beszélgettünk, aztán elindultam. Irány a “cél”, a katedrális! :)

Sok kis szűk utcán kanyarogtam végig, és itt kérem a nyugat Velencéje, gyönyörű minden. Az újabb és újabb kis utcácskák mindegyike után izguló örömmel vártam, mikor fog feltárulni előttem a katedrális??

Végül, végre, megpillantottam. Örömömben ugrálni kezdtem, bár kis hátizsákommal úgy tűnhettem, mint egy buszos turista, senki nem érthette örömöm okát, de nem baj, ott ime van is egy ajtó, irány a mise, irány befelé. Mintegy fél órám volt még kezdésig.

Az ajtóban őr áll, no ez nem is baj, gondoltam, kéri a credencial-t, vagyis a zarándok-igazolványt, boldogan veszem is elő, mutatom neki, majd egyszer csak közli velem, hogy én bizony nem mehetek be.

Tessék? Azt hittem, hogy csak nem jól hallottam valamit.

Nem, nem mehetek be.

Miért nem?

Nincs a mai dátummal ellátott pecsétem.

Tessék??

Nincs mai pecsétem.

Mi az hogy nincs mai pecsétem? Persze, hogy nincs mai pecsétem, most érkeztem.

Addig nem mehetek be, amig nincs mai dátummal pecsétem.

De a mise lassan 20 perc múlva kezdődik??? Ezért jöttem?!

Nem, nem mehetek be.

Kinyílt a bicska a zsebemben. Úgy elöntött a méreg, amit azóta is szégyenlek. Azt hittem, akkorát húzok be ennek az őrnek, hogy ájultan fog összeesni. Turisták tömege áramlott be a templomba, de én nem mehetek be, mert nincs mai pecsétem.

Ok, következő lépés, pecsét honnan? Vagy: hol mehetek be máshol?

A válasz nem volt világos, csak annyi, hogy a katedrális túloldalán kell valamit csináljak. Ok, biztos szimmetrikus az épület, futottam (rohantam, mint a hülye) ugrálva a turisták hada között, hogy átérjek a túloldalra. Útközben befutottam a katedrális múzeumába, hogy ott van-e pecsét. Hát, nincs nekik, de kérdezte a nő, miért ez a lélekvesztve futás a pecsétért? Elmondtam neki gyorsan a helyzetet, mire azt mondta, ez nem lehet valós, amit mondok, biztos nem értettem, amit az őr mond. (????)

Mindenesetre átfutottam a túloldalra, de ott egy iszonyatosan nagy, hosszú, masszív sor fogadott. Aaaaah, itt nem hogy ma, de egy hét múlva sem jutok be!!!

Futottam vissza, gondoltam, rettentően asszertív leszek, és betörtetek a templomba, bármi áron. A vége az lett, hogy a karomnal fogva, rángatva dobott ki az őr a templomból.

És a turisták hada csak áramlott be a templomba. A 12 órás ZARÁNDOK-misére.

Jött egy tipp a tömegből: a túloldalt, egy utcával arrább van a zarándokiroda, ahol amúgy a Compostellát, a “bizonyítványt” állítják ki, ott biztos kapok pecsétet. Pff, rohanás vissza, gyors keresés, nem volt nehéz megtalálni, masszív sor állt itt is. De ezúttal nem érdekelt, bár tudom, hogy illetlenség előrefurakodni, de ezt tettem. Hisz nem akarok mást, csak egy pecsétet. Rohantam fel az emeletre, futva, mint akinek a eszét vették, bezuhantam az irodahelyiségbe, épp volt egy néni szabadon a pult mögött, odarontottam, és lihegve, levegő után kapkodva kértem őt a legszebben, ahogy csak tudtam, hogy csak egy pecsétet, kérem, csak egy pecsétet…

“Nyugalom, nyugalom”, mondja, majd elémtett egy papírt, hogy azt töltsem ki. Ajh, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, de jó, ha ez kell, hát név, kor, nemzetiség, honnan kezdtem….

Piff-puff, kattant a pecsét az igazolványomon, és mosolyogva nyújtotta vissza nekem, a Compostellámmal egyetemben. Ah? Na, erre nem számítottam. Másnap már mosolyogtunk ezen, hogy tulajdonképpen rekordot döntöttem, hogy cirka 2 perc alatt megszereztem a Compostellámat. :) Valójában eszem ágában sem volt ezt akkor megkapni, de úgy tűnik, a néni másképp gondolta.

Mindegy, végül is még jól is jöhet, mert úgy az orra alá fogom dörgölni az őrnek, hogy ez így ugye már megfelel neki?????? Fuuu, el sem tudom mondani, milyen HIHETETLENÜL mérges voltam.

És mit látok, mikor az ajtóba érek? Egy másik őr van ott, aki semmit sem néz, semmit sem kér, bárki bemehet, csak a minimális “védelmi” funkciók és az emberek kedves üdvözlése céljából áll az ajtóban. Rám is rámmosolygott, és mondta, hogy “take it easy”, hisz a sok rohangálástól lihegtem mint egy kutya. Mit gondolhatott rólam, fogalmam sincs, sirültem be a templomba, nehogy megint kidobjanak.

Hát, megvolt a “tökéletes hangulatom” a misére, mit ne mondjak. Csak kb 10 perce akartam véres bosszút állni egy barmon, aki itt éli ki a kisebbségi komplexusait, és ezek után vegyek részt tiszta szívvel a szentmisén. …

A mise végére kifújtam magamból a gőzt, sikerült többé-kevésbé lelkileg is megérkeznem a misére, és a katedrálisba. Egyszer csak pisszegést hallok, jééé, Serge az. “Itt van John!” Micsoda??? Nahát, mekkora öröm!! És nem csak John! Beatrice is, Elyseo is!

Újra együtt a “camino család”, itt van Chris is, Jan, és néhány újabb ember, akikkel ők barátkoztak össze az utolsó napokban. Hát, lám. Másfél órán belül akartam megölni valakit, és kezdtem majdnem pityeregni a felhőtlen örömtől, hogy újra velem vannak azok, akik itt most igazán fontosak nekem. Egyedül Johanna, Young, és a brémai muzsikusok, Anne és Silvia hiányoznak, meg persze Ruth, meg Thorson, de őket biztos nem fogom látni.

Elsütöttem Johnnak a buta szóviccemet a flakonjáról, majd kint a katedrális előtt csoportfotó, örömködés, 3 órai találkozó megbeszélése. Johnnal és Sergevel elmentünk enni, gyrost, hű de jól esett! :) Majd “haza”rohantam zuhanyozni, 3 óra, találkozás, mentünk enni, beszélgetni. Újabb szétválás, 8 órás találkozás, elmentünk Johnnal és Beatricével megölelni az apostol szobrát, megnézni a sírját, 8-kor találkozó, újabb helyre beültünk, újabb evés-ivás, buli, megérkeztünk. Sandra is csatlakozott hozzánk, a szállásadóm (jah, és nem is mondtam még, hogy Sandra lakótársa egy magyar lány, Judit, nem mellesleg tájfutó…) :)))

Hát, most itt vegyétek úgy, hogy minden szépet és jót írok róluk  (ami teljesen igaz is, még ha nem is írom le), mert elvileg ezt olvasni fogják, és teljesen mesterkéltnek tűnne, ha nekiállnék itt áradozni, mint ahogy viccelődtünk is ezen még az este. :)

(Tényleg szuper csajok, nagyon jó velük! Árpi, szuper hostokat találtál nekem!!) :)

Este, mikor már a nagy-nagy csapat jórésze elment aludni, másokkal találkozni, mi, a kis “család” beültünk egy helyre, speciális hely, ahol galiciai italt lehet inni. Rituális szertartása van, nagy kondérban hozzák ki a magas alkoholtartalmú kávés-gyümölcsös italt, amit meggyújtanak, és kavargatva “hűtik” az italt, mérsékelt alkoholtartalmúra.

A rituálé még abban csúcsosodik ki, hogy saját, vagy az étterem által adott, előre megírt ráolvasást mondunk a kavargatva készülő ital fölött, mint a boszorkányok. :) Költöttünk saját verset, beletettünk, és elégettünk dolgokat, amelyek számunkra itt és most, a camino végén fontosak voltak. Micsoda zárás! Micsoda befejezés!

Nehéz volt a búcsúzás, néhányukat talán soha nem látom viszont.

John holnap indul Finisterre felé, vele még összefuthatok, a többiek reggel, vagy kora délután utaznak.

No, irány az ágy. Holnap sokáig alhatok. :) Egy teljes nap élvezet Compostellában, és talán összefutok még azokkal, akiket még hiányolok egy kicsit. Meglátjuk.