1. nap Finisterre fele (38/1), Santiago de Compostella – Negreira

Június 1 – kedd, 38. nap, 1 nap Finisterre fele (38/1), Santiago de Compostella – Negreira, 23,8km

(A képekhez ezúttal is türelmet kérünk. – a szerk.)

Jaj, csak még 5 percet… csak megint még 5 percet…… még 5 percet……….még…….5 percet……… még…….

Kb 9 felé erőszakoltam ki magam az ágyból, de volt az fél 10 is, mire ténylegesen nekiálltam készülődni. Fáradt voltam nagyon, és sok minden történt az elmúlt két napban, nem éreztem kipihentnek magam. Teljes csend honolt, mivel Sandrának ma van leadási határideje, azt hittem, már ekment itthonról, Juditról nem tudtam semmit. Aztán, lám, előbújt Sandra, kávét főzött nekem (hu, nagyon jól esett), és szegény Judithoz is bekopogtam, hogy elköszönjek, még félig-meddig ő is aludt.

Menni “kell”, 23-24 km vár rám, nem 1 óra lesz legyalogolni, neki kell kezdjek. Az óvárosba beérve még kavarásztam kicsit, utolsó fotók, zarándok iroda – hagytam üzenetet Annenak és Silviának, igazábol Ruthnak is kellett volna, de az ő e-mail címét legalább tudom. Anneéktól semmim sincs.

Mikor elmentem a hotel mellett, 4-en várakoztak ebédre, 3/4 12-kor. (12-től van ebéd). Vacilláltam, hogy menjek-e én is, végül úgy döntöttem, nem, nekem most mennem kell, majd ha visszajöttem.

Az út kifelé a városból nincs jelölve, kicsit el is kanyarodtam rossz irányba, de azért végül megtaláltam az első jelzést egy parkban. Ha, itt a Finisterre felé menő kilométereket számoljuk immár, halál pontossággal: ezred pontosságú kilométerjelzés van, kérem szépen. Csak hogy frusztráló legyen, hogy még csak 0,015 km-t mentem az előző kőhöz képest. :) (Na jó, nyilván többet, de nem kilométerenként vannak a kövek.)

Egy kisebb fölfelé után visszanézve gyönyörű kilátás adódik a városra, a katedrálisra. Bámulatos. Sandráék mesélték, hogy egyszer feljöttek ide.

Aztán átvált az út egy igazán regényes erdő szakaszra. Indák, sűrű magas fák, buja zöld aljnövényzet… Mintha egy filmben mennék, egy dzsungelben. Azt játszottam, hogy eukaliptuszfa-leveleket szúrogatok a botjaim végére, és amelyiknek a legtöbb lesz 1km-en belül, az nyert. :)

Az út ezen szakasza amúgy teljes magányt rejt. Meg voltam győződve róla, hogy senki sincs kilométerekre sem előttem, sem utánam, tényleg senki. Kicsit ijesztő volt ez a tudat néha, amikor nem volt egyértelmű a jelzés, kit várok be, hogy együtt megvitassuk, merre kell menni? Senkit.

Egy forrásnál megálltam ebédelni, és figyeltem a neszeket, hallok-e valakit jönni? Nyögtek, nyikorogtak a fák, semmi életjel. Aztán egyik pillanatról a másikra feltűnt egy srác, ha, hát ismerem őt, ott volt az esti imán tegnap. Nahát, megörültünk egymásnak. Mondta, hogy látott jönni egy bár ablakából. Megvitattuk, hogy a caminon, bármily egyedül is érzed magad, mindig van előtted és mögötted valaki. És íme, vagy fél órája ültünk ott, mikor elment még egy ember, egy kóreai, de ő nem állt meg, csak köszönt.

Innentől Alex-szel mentem többé kevésbé együtt. Vele is “táncoltunk”, hol ő ment elől, hol én. (“Táncolásnak” hívom, mikor együtt haladok valakivel, akár véletlenszerűen kerül mellém valaki, aki kicsit lassabban halad, mint én, így mindig beelőzöm, de mivel én mindig megállok valami miatt, ő is leelőz, aztán én újra őt, és így tovább.)

Láttam egy felhívást egy fán. Puente Maceira előtt, jobbra letérve az útról 1,5 km-re van egy farm, ahová zarándokokat keresnek dolgozni, segíteni, cserébe jó szállást, jó ételt kapsz. Azt hiszem visszafelé megállok ott 1-2 napra. Jó móka lehet. :) Egy (névről) angolnak tűnő páré a farm.

Puente Maceira amúgy gyönyörű… Elképesztően szép hídja van, és kis vízesés, folyó, fák, házak, minden stimmel, minden harmóniában, gyönyörű! Valahol itt álltunk meg Alex-szel pihenni, valahol ez után (illetve ő pihent, én utólértem), bevágtam két jéghideg kólát, ahhh, annyira jól esett, úgy vágytam rá. Megígértem magamnak, hogy vagy kóla, vagy fagyi, aztán ahogy nőtt a hőség, úgy lett belőle kóla és fagyi, nos, fagyit nem ettem, tehát lehet két kóla, nem? :)))

Este 6-ra értem Negreira-ba. Mindenki azzal fogadott, hogy a municipális szállás megtelt… Szuper. Mindenesetre felmásztam odáig (egy hegyen volt, csak a könnyebbség kedvéért), hátha alhatok a földön. Mikor odaértem, már nem volt ott a hospitaleira, egy német férfi jött segíteni, egy zarándok. Mondta, hogy pár éve vele is ez volt itt (9. caminoja), de akkor még más idők jártak, a kanapén aludt, és hagyott donativot. Most viszont, ha visszajön a hospitaleria, 100%, hogy kirúg a szállásról, ha meglátja, hogy illetéktelenül foglaltam el bármely szobában vagy bárhol a földön egy helyet. (Tyű, éljen a camino szelleme, ugye?)

Hát, nem voltam boldog ettől a hírtől, tekintve hogy csak valószínűleg jóval drágább privát szállások vannak a városban. Elővette a pénztárcáját, és kezembe nyomott egy 10 euróst, hogy ezzel segítsen nekem. Mondtam neki, hogy nem szeretném a pénzét elfogadni, majd megoldom valahogy. Mire ő: “nézd, kislány, 67 éves vagyok, és az életemben annyi fölösleges dologra költöttem már, hogy azt el sem hiszed. Tessék, tedd el, menj és aludj egy jót egy privát szálláson.” Ehh, tulajdonképpen rendesen megköszönni sem tudtam a kissé nyers, és erőszakos, de tulajdonképpen kedves gesztusát. Gesztus? 10 eurót nyomott a kezembe, nekem ez több, mint “gesztus”. Mindenesetre a városba visszagyalogolva találtam egy 12 €, és egy 8 € alberguet, úgy hogy ez utóbbiban sikerült megszállnom. A maradék pénzen kenyeret, sajtot vettem.

A kóreai csapat is itt volt ezen a szálláson, illetve összeismerkedtem Ellen-nel, egy kanadai lánnyal, aki ismeri Ruth-ot, Leonban látta utoljára. Jól van, halad, talán 4 nap múlva Santiagoban lesz. Befutott Alex is, szegény jól megfázott tegnap, betegen gyalogol, így jó volt látni, hogy ő is befutott.

A kóreai csapat és Ellen egy asztalnál ültek, csatlakoztam hozzájuk, együt vacsoráztunk. Ellen megevett egy kis polipot:) Jujjj, én még csak rá sem merek nézni, szegény kis állat, meg szerintem gusztustalan is, a tapadókorongjaival, meg a fejével. Uhh…

Az ágyak amúgy baromi kényelmesek itt, reggel nem akartam kikelni belőlük, csak szorongattam a párnámat, és aludtam volna még sokáig… Puha, kényelmes, félelmetesen jó ágyak voltak. Nem tudom, mi teszi a különbséget ágy és ágy között, de ez igen jó féle volt. :)

Holnap hosszú nap lesz, az eddigi rekordom fogom megdönteni, a 31,1 km helyett 33 km-lesz a holnapi menet. Huh… Szóval, pihepuha ágy, alvás, és remélem, holnap látom Johnt Olveiroa-ban. Jó éjt!