Folytatás, íme. Ezzel magamnak is tartozom, és zárjuk le a 2010-es évet úgy, ahogy illik.
Negreira – késői kelés, és újabb tanulság: a ruhák kint nem száradnak meg éjszaka, mindig be kell szedni őket, és ahogy lehet, bent megszárítani. Most is ez utóbbira nyertem tanúságot, frissen mosott, tiszta, illatos ruhát vehettem magamra, hejj, ez bizony jó érzés!
Még a nap is sütött, kellemesen hívogatott ki a szabadba, ennek ellenére későn indultunk. Ellen és Alex meg én, így hárman tartoztunk a későn kelők, fészkelődők csapatához. Kellemes reggeli, nyugodt pakolászás… minek is írom le ezeket? Hisz ez már egyértelmű, nem tartozom a rohanós csapatba. :)
Gyanús szemmel méregettem a könyvem. Negreira-Olveiroa 32 km fölötti táv, azt írja: „The stage is long, but easy.” („Ez a szakasz hosszú, de könnyű.”) Ha a könyv ezt mondja… Eddig nem csalódtam benne, de azért kíváncsi vagyok, mert ~32-33 km azért mégis csak sok egy napra, akárhonnan nézzük. Egyből felfelével is kellett kezdeni, de ez ugye tegnapról ismerős volt, hisz tegnap már eljöttem erre, itt kell balra letérni a municipális szálláshoz. A felfelé meg is maradt, elég nehéz lett az út. Alexszel mentem együtt itt-ott, láttuk még az óriási holdat szélmalmok között, és gyönyörű virágokat.
Kemény menet volt, nem értem, a könyv szerzője hol és merre járta ezt a szakaszt, mert itt bizony kapkodni kellett a levegőt, olyan meredek és nehéz volt az útvonal. Nagy sokára, kifulladva el is érkeztem arra a pontra, mikor úgy döntöttem, itt az ebédidő, félúton lehetek körülbelül, keressünk egy szimpatikus helyet és együnk. Éhes voltam már. Persze, sehol semmi kiírást nem láttam, nem tudtam melyik falut hagyom el, hova térek be, csak mentem. Be is értem egy újabb faluba, camino előre, „BAR” balra fölfelé. Ahh, nagyszerű, még meredekebb kanyarokkal tarkított úton kellett fölmászni a bárig, de úgy voltam vele, megérdemlem a „kulturált” pihenést, ez még belefér. Nem estem neki egyből az ennivalónak, egy fagylalttal szerettem volna megjutalmazni magam, hogy ilyen ügyesen ilyen sokat jöttem ebben a hőségben, így először csak szusszantam, mosdóba mentem, majd fagyi előtt megkérdeztem a pultost, aki nagy meglepetésemre tudott angolul (!), hogy mégis hol vagyunk. „A Pena”, hangzott a válasz. „Az hol van?” – kérdeztem, és kértem, mutassa meg a térképemen. „Itt.” … „Az nem lehet” – mondom neki, majd rákérdeztem, hogy biztos jó helyet mondott-e? Ezek szerint kemény 7,4 km jöttem eddig, és tényleg, felrémlett egy kis táblácska „A Pena” felirat rápingálva, a camino-bár kereszteződésből… Ezt nem hiszem el… Még csak itt tartok?? Soha nem fogok odaérni Olvairoa-ba. Befutott Alex is, elmeséltem neki a „jó hírt”, majd a 10€ férfi is csatlakozott hozzánk később (Teonak hívják).
Tőle hallottam, hogy Vilaserío-nál vagy Santa Marina-nál van egy ingyenes szállás, egy régi iskolaépület, donativos dobozzal. Gondoltam, ha más nem, hát addig elmegyek. Csak igaz, ami igaz, szerettem volna Olveiroáig eljutni, tudtam ugyanis, hogy John ott lesz. 1 nappal előbb indult, mint én, és biztos voltam benne, hogy nem fogja ezen a „második” napon Olveiroáig egyben megtenni az utat, tehát ez neki a harmadik napja, így este találkozhatunk. Legalább is minden logika ezt bizonyította.
(Sajnos nem emlékszem, pontosan melyik falu végében volt a donativos iskola-szállás, ha emlékem nem csal, akkor Vilaserio végében van, és Santa Marina-ra azért emlékszem, mert Teo mondta, hogy ott is van szálláslehetőség – privát szállásként.)
Az ingyenes szállás, a régi iskolaépület.
Meg is találtam az iskolaépületet, sőt, láttam egy privát szállást is, amely tegnap nyitott. Épp akkor szerelték fel a hirdetőtáblát és cégért a homlokzatra, mikor arra jártam. De ekkor már biztos voltam benne, hogy továbbállok, szerettem volna már csak azért is megtenni a hátralévő távot, másfelől pedig most „billentem át” a csöndes-menetelős hangulatba, ilyenkor a világ végére is el tudnék gyalogolni. :) Pihenésképp megálltam egy bárban. Semmi különös tervem nem volt, már ami az étkezést jelenti, pusztán csak a flakonom szerettem volna feltölteni. Épp egy férfi ült kint a Dawn-kóros fiával, beszélgettem velük, csodáltam őket, hogy így szépen, kettecskén vágtak neki az útnak. Pár udvarias szó után a pincérnőt kerestem tekintetemmel, hogy engedélyt kérjek a mosdó használatára és a flakonom feltöltésére kérjem meg őt. Az szemembe nézett, nekem pedig elállt a szavam. Nem bírtam elvenni a tekintetem az arcáról, szemeiről. Életemben ilyen gyönyörű tekintetet még nem láttam. Olyan tiszta és szépséges volt, mint egy gyémánt, amely az anyakőzet durva anyagába ragadva ül szerényen ontva fényét és ragyogását. Vajon tudja ez a nő, hogy milyen csodálatos tekintete van? Lestem a kezét, vajon férjnél van-e, vajon van-e férfiember, aki ezeket a szemeket már felfedezte?
Csak információképpen: az iskolaépület teljesen szuper, vannak WC-k és meleg vizes zuhany! Több terem is van (lehet akár egyedül is aludni!), matracok vannak odakészítve, így a kényelem is biztosított, nem kell a puszta földön aludni.
Alexszel csak később futottam újra össze, betegsége ellenére egész jól haladt. Egy bár teraszán találtam rá, hideg üdítőt kortyolgatva. Csatlakoztam hozzá, bevágtam én is egy jó hideg, jeges kólát. A bárban az életét elunt középkorú hölgy keseredett-kedvesen szolgált ki, és szebb idők nagy zarándok-forgalmát idézte az amúgy kihalt bárban a tábla: „Bakancsot levenni tilos.”
Alex előttem indult, én még ültem egy kicsit. Ennek köszönhetően futottam össze egy fiatal sráccal, aki épp nagy gondolkozva álldogált az út szélén. Nem értettem, miért áll ott, megkérdeztem, segíthetek-e? Csak azért állt ott, mert nem tudta, most megálljon-e pihenni. Volt a bár mellett egy albergue ugyanis (hopp, akkor most vagyunk Santa Marinában ezek szerint? Akkor az iskolaépület Vilaserioban kell legyen. Hát, ez van, ha az ember lánya utólag, emlékek kemény felületét kaparászva írja meg útinaplóját.) Javasoltam neki, hogy jöjjön velem, nincs már olyan messze az az Olveiroa… (12,3km) Fáradt tekintettel rám nézett, és lemondóan legyintett, „Eleget jöttem ma már…” Épp megértően akartam bólogatni, hisz én is jó fáradt voltam már, mikor hozzátette: „Santiagoból jövök.” Furcsa mosollyal kérdeztem rá, hogy úgy érti, ma indult onnan? Igen… ma indult onnan. Hát, aztamindenit! Számoljuk csak: 20….35……43, nem, 47,1 km. Ez a drága csak ma 47,1 km-t gyalogolt. Erőst javasoltam neki, hogy álljon meg pihenni. :D
A srác lefordult a szállás felé, gondolkodva néztem utána, majd Alex lábnyomait keresgéltem a poros úton. Úton vagyok… Milyen jó érzés :)
Sok szép tájon mentem el Olveiroa-ig tartó maradék kilométereken, többek között azt is hittem, már a tengert látom, de sajnos csak egy nagy tó mellett mentem el. Kár. Már igazán fel voltam készülve az érzésre, hogy megpillantsam a világ végét jelentő vizet, az óceánt.
Végül, VÉGRE, megláttam Olveiroa tábláját… Ahh, igen, alig vonszoltam már magam, de büszke-jóleső érzéssel töltött el, hogy megérkeztem. Kerestem is egyből a municipális szállást, mikor egy vietnámi srác, aki útba igazított, azt monda, már nincs több hely, ők az istállóban alszanak… Hogy hol? :D Az istállóban? No, ahol az istállóban van hely, ott még nekem is akad. :) És tényleg, az istállóban üldögéltek polifoamjaikon a vietnámiak, én pedig bizakodó lélekkel léptem be az irodahelységbe. Lehámoztam magamról a súlyos terhemet jelképező hátizsákom, majd odatámolyogtam a pulthoz. Nos, valóban nincs szállás, én kértem, hogy bárhol helyezzen el, legyen olyan kedves, mikor egy hatalmas puffanást éreztem a hátamon és ezzel együtt járó nagy szorítást körülöttem. Jaj! Mi történt?!
John volt az. Épp, hogy a könny nem szökkent ki a szeméből, oly módfelett örült nekem. Így embert még örülni nem láttam. Kissé bosszankodva torkoltam le John, hogy lábamon alig állok, várjon egy kicsit, had kapjak levegőt, szerezzek 2 négyzetméternyi helyet alvásra, aztán beszélgetünk, meg különben is olyan büdös vagyok, mint egy 100 éves oroszlán. De azért jól esett, hogy így megörült nekem, és ezt érezte is, mosolyogva mondta, hogy itt megvár, intézzem dolgaimat.
Nos, ekkor a hospitalera szerénykedve és kissé szégyenkezve azt monda, nem tud máshol helyet adni nekem, mint ott kint – és kifelé mutatott az ablakon. Eleinte nem értettem, hogy mire gondol, majd megerősítette: ott! És karon fogva kivezetett, hogy megmutassa, mire gondolt. Egy magtárolóra. Olyan oszlopokon álló, kőből épített magtárolóra, ami nem mellékesen ki volt alakítva már alvásra. Be volt függönyözve belül, hogy a szél ne találjon olyan könnyen utat magának és a tornaórákról megszokott talajtornán használt szivacs is kétrét hajtva le volt téve a belsejébe. Felkiáltottam örömömben, hogy miért szerénykedik, ez a legtutibb szállás, ahol eddig életemben aludtam! És még ő sajnálkozott továbbra is, hogy elnézést kér, de ezért is ki kell fizetnem az 5 eurót. Ha! Nagyszerű, ez természetes! Nagyon boldog voltam. Egy magtárban kaptam helyet másodmagammal (egy német nővel), ott volt John, megtettem ezt a hatalmas utat (eddigi napi rekordom), összességében több mint 800 km-rel magam mögött süt rám a nap és van mit ennem. Kell ennél több??
Lepakoltam, mostam, főztem, fürödtem. Leültem Johnnal meg egy másik lánnyal beszélgetni, találkoztam és boroztam a tegnap megismert vietnámiakkal is, ott volt Ellen is, nagyszerű napot zártunk. Alex is előkerült, minden rendben volt, csodás az élet. Buen Camino!
