Hideg éjszakánk volt. A felaggatott függönyök sokat nem értek, de tény, hogy ennél jobbat rég aludtam: tiszta, friss levegőn, mégis fedett helyen, mégsem magányosan (a német nő, na meg Bucó, a krokodil…). A nővel együtt keltünk, összevakarództunk, aztán ment ki-ki a maga dolgára, én személy szerint a konyhába reggelizni, persze összepakolás után.
Egy picit el is méláztam a konyha melletti teremben felaggatott fotókon. Emberek ülnek körbe egy asztalt, mindenki mosolyog, láthatóan zarándokok. 2002-es kép. 8 év… 8 év…. Vajon mi lehet velük? Mi lett belőlük? Akaratlanul is zarándok-testvéreimnek érzem őket, akik szintén azt az utat járták, amit én is. Itt egy pillanat-töredék az életükből, reményteli tekintetek, mosolygó arcok, alig egy-másfélnapi járásnyira a világ végétől… Vajon miben hittek? Mit gondoltak? Mi változott bennük az út alatt? És mi lett velük azóta?
Mi lesz velem 8 év múlva?
Magányosan indultam útnak. Mire megreggeliztem és mindent összepakoltam, már nem volt ott senki, bár hozzá kell tennem, hogy ma mindeddiginél korábban keltem és indultam útnak. Úgy tűnik, ma éjjel sem lesz szállásom…
Bámulatos volt a táj körülöttem. Sosem felejtem el azt a szépséget, amit láttam. Nem, ezt nem lehet leírni és le sem lehet fényképezni, mégis tettem próbálkozásokat. A hajnali harmat, és reggeli pára gyönyörű elegyén keresztül hasított magának utat a kelő nap életerős sugara, millió szikrában törve szét fényét a fűszálakon lengedező harmat-gyöngyökön. Amerre léptem és amerre csak néztem, minden a felkelő nap diadaláról szólt, milliónyi gyémánt ragyogásban hirdette az élet fényét, az elmúlt éjjel párás elhalásának utolsó leheletét.
Élek.
Megyek.
Akik itt még szürkületben mentek át, mit láttak ebből a diadalból?
A mai út kilométerben nem hosszú ugyan, de van benne egy olyan szakasz, ami a kietlen pusztaságban vezet, 15 km-en keresztül mindenféle emberi szálláshely vagy étkezési-ivási lehetőség nélkül. (A “kietlen pusztaság” persze ez esetben is “szép tájat” jelent – legalább is nekem.) A természet közepén van egy házikó, amely hirdeti is magáról: „egyél és igyál, ez az utolsó bár 15-en belül!”.
Drink, before it's too late! :)
Egy kiskutyus gurult oda a lábamhoz, kis szőrcsomó, és harcra kelt a bakancsom fűzőjével. Elnéztem egy kicsit aranyos játékát, megsimogattam, majd arrébb tessékeltem, mégse egye meg a cipőfűzőmet. Eljátszottam még vele egy kicsit, majd a takarító néni legnagyobb felháborodására, a pincér utasítását követve a mosdóban próbáltam megtölteni flakonomat, de az nem fért be a csap alá, így kissé kilocsoltam a vizet a padlóra. Hejj, a takarítónő seprűvel meg felmosóval hadonászva kergetett ki a mosdóból, nagy sziszegések meg szitkozódás közepette. Jaj, szegény, sajnálom ezt, és őt is, hogy egy ilyesmivel már ki lehet őt hozni a sodrából… Végül azért a pincér kisegített, és megtöltötte a flakonom. Egy kinti asztalon meg találtam otthagyott zacskós mazsolát, azt zsebre vágtam és irány az út, még mielőtt a takarító néni bosszút találna állni rajtam.
A szép tájképet csak egy nagy, füstös és zajos gyárépület törte meg. Ki volt az az őrült, aki ide gyárat építsen? Nem értem, nem is foglalkozom vele. Csak jópofa, hogy az útikönyv is ezt emeli ki, mint „látványosságot”. Talán azért, mert nincs is itt semmi más látványosság.
Egyszer csak elérkeztem ahhoz a kereszteződéshez, amelynél ha jobbra térek, Muxia felé veszem az irányt, balra pedig Fisterre van. Egy pillanatra, de tényleg csak egy halvány gondolat erejéig elgondolkodtam Muxián… Miért ne? :) …
Fisterre felé vettem az irányt. Mégis csak az az a hely, ami méltó befejezése ennek az irdatlan hosszú útnak. Mégis csak ott van a 0-s kilométerkő. Mégis csak arra húz a lépés…
Néhol akadt útitársam, néhol egyedül ballagtam. (Az első, Fisterre felé induló út napjának magányosságát semmi sem múlhatja felül ezen a világon. Nehéz megfogalmazni a nagy egyedüllét siketítő csöndjét.) Több biciklissel is találkoztam, végül egy dombocskára kellett felkapaszkodni.
De nem bántam, mert a látvány, ami ott fogadott, elképesztő volt. Megláttam Fisterrét. Megláttam a világ végét. Megláttam önmagam és életem végét, konkretizálódni egy földnyúlványban. Ekkor lépett mellém Alex. Érdekes volt egyszeriben ketten lenni.
Mikor a biciklisták arrébb álltak, gyorsan meg is kértem, hogy készítsen rólam képet. Szép emlék. :) Innen együtt folytattuk utunkat, és ereszkedtünk alá a tengerszint magasságára.
A tény, hogy megláttuk Fisterrét, még nem jelentette azt, hogy egyből oda ereszkednénk alá, van még addig több km, sőt, egy éjszaka is, mert az a tervem, hogy megalszom Corcubiónban. Ceé városában köszöntem el Alextől, mert neki a terve az volt, hogy tovább megy Fisterréig, én csak az öböl túloldaláig. Beültünk egy italra az egyik bárba, ő vett chipset is. Egy jópofa férfi elegyedett beszélgetésbe velünk, hajóskapitány, most szabadságon van, itthon a családjával. Igazi Rejtő-féle alak volt, kikkel össze nem fut az ember. :)
Nos, én tovább álltam, Alex még pihent egy kicsit a tengerparton, végtére is beteg, de úgy érzi, még ma el kell mennie Fisterréig. Elbúcsúztunk. Rövid, érdekes camino-barátság volt ez.
Ceéből kifelé menet újra felfelé vezetett az út, ráadásul nem igazán arrafelé, amerre én azt képzeltem. Láttam magam előtt, amint én a szálláson lecuccolok, felkapom a bikinimet, lesétálok a partra és belevetem magam a megsemmisítő mélységbe, a felolvasztó vízbe, melyben eggyé válok az élettel. Ehhez képest az út egyre csak elfelé vitt a parttól, felfelé, be az erdőbe… Olyannyira nem éreztem, merre is visz most engem ez az út, hogy többször is azt hittem, eltévedtem. A szállást is csak véletlenül vettem észre, mivel épp a földet bámultam magam előtt, amikor is egy nyíl felfestése mutatta: út előre, albergue balra. Na, hogy ez a ház mi lehetett annak idején, nem tudom. Talán valakinek a nyaralója? Inkább iskolaépület, mert egy óvodaféleség volt a szomszédos telken. Furcsa dolog ennyire a város szélére, az erdő mellé óvodát építeni. Mikor oda értem, két nő üldögélt a teraszon, beszélgettek, a hospitalero meg egy jól megtermett, talán portugál fazon volt. Így, 4-en voltunk a 30-40 fős szálláson. Befizettem a pénzt, pecsételtünk, elrendezkedtem, fürödtem, mostam, naplót írtam. Aztán főztünk. Spagettit. :D Szerintem soha többé nem fogok se kolbászt, se spagettit enni, mert már a könyökömön jön ki. Némi jóindulattal csak ezeket eszem itt, már lassan két hónapja. Persze ittunk hozzá finom borokat, azonnal a fejembe szállt, nem is bírtam egy kis pohárkával többet meginni.
Kis csapatunk aranyos meghittségben töltötte a közös órákat. A hospitaleroról kiderült, ő is zarándok, csak mivel ő több éve benne van a Szent Jakab közösségben, akik szervezik és képzik a szállásadókat, és ő is már többször volt szállásadó, és senkit nem tudtak ide betenni, mert az ügyeletes szállásadó hirtelen lebetegedett, őt hívták fel. Épp a Portugál Utat járta, amikor jött a telefon: „most azonnal…”. Vonatra pattant, és jött.
A két német nő jól egymásra talált, így nekem nem nagyon maradt partnerem a beszélgetéshez, mivel a hospitalero elment pihenni. Kimentem sétálni, illetve elintéztem a magam dolgait, meg olvasgattam buta női magazinokat a közösségi teremben. Mennyi felesleges butaság van azokban a lapokban összehordva! Mindig is megbotránkoztam ezen, de főleg ma, így itt a camino lelki letisztulásában, elcsöndesedésében különösen is harsány, lelket bántó, ép elmén erőszakot vevő volt az a sok felesleges információ, amit egy Cosmopolitan vagy Elle magazin tartalmaz. (Vajon hogy került oda, a szállásra?)
