Kaptunk egy kis könnyed, finom reggelit, tea-kávé, sütemény, pirítós kenyér lekvárral. Jól esett. Könnyű napnak nézek elébe, alig több, mint 10-11 km a mai táv, finom, könnyed befejezése lesz ez az utamnak. Az i-re a pont. Tökéletes.
Esőre ébredtünk. Alig szemerkélt, de pont annyira, hogy fel kellett tegyük a poncsóinkat, mégis vidáman indultunk útnak. A hospitalero ajánlása szerint nem a házban, hanem a háztól pár méterre található kútból merítettünk vizet a kulacsainkba, mivel hogy az a víz jobb minőségű, mint amit a városból kap a ház. Boldogan, széles mosollyal az arcunkon mentünk, végül az eső is elállt. Újabb „Fisterre-élmény” tárult a szemünk elé, ahogy a sok fel-le-fel-le után az egyik domb tetején megpillantottuk magát Fisterrét, egészen közelről. Belső, örömteli remegés vett erőt rajtunk. A „megcsináltuk!” érzés áradt szét testünkben. A beteljesítés öröme, a megtett út békéje ült szívünkre.
Szinte énekes boldogságban fojtattuk utunkat, és bukdácsolunk lefelé a meredek úton. Fisterre csodaszép! Megérkeztünk!!!
Megállni viszont még nem lehetett. Szállás kellett keresni. Motoszkált a fejemben, amit az a magyar hospitalero, István mondott arról a hippi szállásról, amely annyira jó. Említett egy nevet, valami Michael vagy ki, nem emlékeztem rendesen, mindenesetre úgy voltam vele, ha kérdezősködöm, valaki csak meg tudja mondani, merre van az a szállás.
Itt - a Camino Santiagóig vezető részével ellentétben - nyilak mutatják az oda és a visszautat is.
Beértünk Fisterre óváros részébe. Végre! Nagyon szép, egyből otthon érzem magam. Tenger, napsütés, mediterrán életérzés… több nem is kell. Egy távolabbi kereszt tövében két fiatalra leszek figyelmes, az egyikőjük, egy fiú karkötőket árul, a lány pedig zsonglőrködik, szoknyában, mezítláb. Mennyire megirigyeltem őt most! Ah, butaság.
Egy férfi jött el mellettünk, kutyájával, kapával a vállán. Két német nő közül az egyik tudott valamit spanyolul, megpróbált szóba elegyedni vele, hogy kikérdezze a szállások felől. Mondtam neki angolul, hogy a Michael szállását is kérdezze meg, ne csak a donativós szállást. Erre a férfi felém fordult, és kitűnő angolsággal visszakérdezett: „Nem Miguel?” Annyira meglepődtem, hogy egy ilyen tősgyökeres spanyol parasztember ennyire jól tud angolul, hogy egy pillanatig nem is tudtam válaszolni. Ő folytatta, hogy igen, ismeri, erre és erre kell menjek. Eközben a két fiatal mellé értünk, akik meghallván a beszélgetésünket, egyből megszólítottak, hogy ők is ott laknak, adnak egy kis szórólapot, azon van térkép. Micsoda véletlenek!
Egyből utamat ennek irányába igazítottam. A municipális szállás mellett elköszöntem a német nőktől, és felballagtam a Naphoz és Holdhoz Albergue-be. Helyet is kaptam, lefürödtem, egyből ismerkedni, beszélgetni kezdtem. A konyhában ebédre invitáltak, finom csoki szószos almát is kaptam, nnyyyaaaammmm! Földi paradicsom!!!
Az egész helyből valóban árad valami lazaság, valami hippi életérzés. Épp csak a füves cigi nem lógott a szájukból, de Bob Marley azért szólt a hangfalakból. Félelmetesen jó hely ez, nagyon örülök, hogy ide tévedtem, ez lesz most számomra „a sziget, ahol az álmok véget érnek.” Délután elmentem sétálni a városkában, hogy egy kicsit felfedezzem magamnak. Elsősorban olcsó boltot kerestem, meg hogy kissé elkapjam az itteni hangulatot.
Ellen is itt van a szálláson, örömmel találunk egymásra. Sok új emberke is van itt, kedvesek, mosolygósak. Egy fiúval van csak olyan érzésem, mintha kölcsönösen nem kedvelnénk egymást, de bevallom, irtózatot keltett bennem a hepciás viselkedése, amivel azt sugallta, ő több a többi embernél. Beképzeltnek tűnt, mindenféle furcsa kendőket aggatott magára, komor aszkéta arcot vágott és önmegváltós-meditáló órákat szervezett a közös helységben – mindezt azért, mert élt 4 hónapot Indiában „és még visszamegy, örökre odaköltözik.” Hogy ő miért nézett rám utálkozva, azt tőle kéne megkérdezni. :)
Minden este közös vacsorázás van, amikor mindannyian körbeüljük a valaki által készített ételt. (Bárki nekiállhat főzni a közösség részére.) Egy nap-lezáró körrel kezdjük, mondhatnám azt is, hogy evés előtti ima helyett van ez. Megfogjuk egymás kezét, és körben ülve, egyesével mindenki elmeséli, miért hálás a mai nap, vagy bármit elmesél/énekel, amit szeretne megosztani. Aztán eszünk. Finomakat! Jókat ettem ott, majd körbe jár a donatívós doboz, kb 2-3 eurónyi összeget várnak fejenként.
Az este ajándéka volt még, hogy valakitől sikerült megtudnom, John is a városban van. Találkozott vele egy gyros-osnál, és emlékezett, hogy az XY-nevű szállásra megy aludni. Sajnos nem emlékezett helyesen a szállás nevére, de kiderítettük Miguellel, az én alberguém tulajdonosával, hogy melyik magánszálláson lehet, mivel helyi lakosként minden szállást ismer. Elmentem oda és hagytam ott neki egy üzenetet. Reménykedtem, hogy megtalálja, és így másnap találkozhatunk.
Boldogan hajtottam le fejem este a párnámra. Jó érzés, hogy megérkeztem, vegyes gondolatok futnak még bennem. Nem álltam neki azonnal annak, hogy kisétáljak a 0-s kilométerkőhöz, meghagytam későbbre. Egy pár napot úgy is itt fogok tölteni.
