Esőre ébredtünk. Alig szemerkélt, de pont annyira, hogy fel kellett tegyük a poncsóinkat, mégis vidáman indultunk útnak. A hospitalero ajánlása szerint nem a házban, hanem a háztól pár méterre található kútból merítettünk vizet a kulacsainkba, mivel hogy az a víz jobb minőségű, mint amit a városból kap a ház. Boldogan, széles mosollyal az arcunkon mentünk, végül az eső is elállt. Újabb „Fisterre-élmény” tárult a szemünk elé, ahogy a sok fel-le-fel-le után az egyik domb tetején megpillantottuk magát Fisterrét, egészen közelről. Belső, örömteli remegés vett erőt rajtunk. A „megcsináltuk!” érzés áradt szét testünkben. A beteljesítés öröme, a megtett út békéje ült szívünkre.

Szinte énekes boldogságban fojtattuk utunkat, és bukdácsolunk lefelé a meredek úton. Fisterre csodaszép! Megérkeztünk!!!

Megállni viszont még nem lehetett. Szállás kellett keresni. Motoszkált a fejemben, amit az a magyar hospitalero, István mondott arról a hippi szállásról, amely annyira jó. Említett egy nevet, valami Michael vagy ki, nem emlékeztem rendesen, mindenesetre úgy voltam vele, ha kérdezősködöm, valaki csak meg tudja mondani, merre van az a szállás.

Itt - a Camino Santiagóig vezető részével ellentétben - nyilak mutatják az oda és a visszautat is.

Beértünk Fisterre óváros részébe. Végre! Nagyon szép, egyből otthon érzem magam. Tenger, napsütés, mediterrán életérzés… több nem is kell. Egy távolabbi kereszt tövében két fiatalra leszek figyelmes, az egyikőjük, egy fiú karkötőket árul, a lány pedig zsonglőrködik, szoknyában, mezítláb. Mennyire megirigyeltem őt most! Ah, butaság.

Egy férfi jött el mellettünk, kutyájával, kapával a vállán. Két német nő közül az egyik tudott valamit spanyolul, megpróbált szóba elegyedni vele, hogy kikérdezze a szállások felől. Mondtam neki angolul, hogy a Michael szállását is kérdezze meg, ne csak a donativós szállást. Erre a férfi felém fordult, és kitűnő angolsággal visszakérdezett: „Nem Miguel?” Annyira meglepődtem, hogy egy ilyen tősgyökeres spanyol parasztember ennyire jól tud angolul, hogy egy pillanatig nem is tudtam válaszolni. Ő folytatta, hogy igen, ismeri, erre és erre kell menjek. Eközben a két fiatal mellé értünk, akik meghallván a beszélgetésünket, egyből megszólítottak, hogy ők is ott laknak, adnak egy kis szórólapot, azon van térkép. Micsoda véletlenek!

Egyből utamat ennek irányába igazítottam. A municipális szállás mellett elköszöntem a német nőktől, és felballagtam a Naphoz és Holdhoz Albergue-be. Helyet is kaptam, lefürödtem, egyből ismerkedni, beszélgetni kezdtem. A konyhában ebédre invitáltak, finom csoki szószos almát is kaptam, nnyyyaaaammmm! Földi paradicsom!!!

Az egész helyből valóban árad valami lazaság, valami hippi életérzés. Épp csak a füves cigi nem lógott a szájukból, de Bob Marley azért szólt a hangfalakból. Félelmetesen jó hely ez, nagyon örülök, hogy ide tévedtem, ez lesz most számomra „a sziget, ahol az álmok véget érnek.” Délután elmentem sétálni a városkában, hogy egy kicsit felfedezzem magamnak. Elsősorban olcsó boltot kerestem, meg hogy kissé elkapjam az itteni hangulatot.

Ellen is itt van a szálláson, örömmel találunk egymásra. Sok új emberke is van itt, kedvesek, mosolygósak. Egy fiúval van csak olyan érzésem, mintha kölcsönösen nem kedvelnénk egymást, de bevallom, irtózatot keltett bennem a hepciás viselkedése, amivel azt sugallta, ő több a többi embernél. Beképzeltnek tűnt, mindenféle furcsa kendőket aggatott magára, komor aszkéta arcot vágott és önmegváltós-meditáló órákat szervezett a közös helységben – mindezt azért, mert élt 4 hónapot Indiában „és még visszamegy, örökre odaköltözik.” Hogy ő miért nézett rám utálkozva, azt tőle kéne megkérdezni. :)

Minden este közös vacsorázás van, amikor mindannyian körbeüljük a valaki által készített ételt. (Bárki nekiállhat főzni a közösség részére.) Egy nap-lezáró körrel kezdjük, mondhatnám azt is, hogy evés előtti ima helyett van ez. Megfogjuk egymás kezét, és körben ülve, egyesével mindenki elmeséli, miért hálás a mai nap, vagy bármit elmesél/énekel, amit szeretne megosztani. Aztán eszünk. Finomakat! Jókat ettem ott, majd körbe jár a donatívós doboz, kb 2-3 eurónyi összeget várnak fejenként.

Az este ajándéka volt még, hogy valakitől sikerült megtudnom, John is a városban van. Találkozott vele egy gyros-osnál, és emlékezett, hogy az XY-nevű szállásra megy aludni. Sajnos nem emlékezett helyesen a szállás nevére, de kiderítettük Miguellel, az én alberguém tulajdonosával, hogy melyik magánszálláson lehet, mivel helyi lakosként minden szállást ismer. Elmentem oda és hagytam ott neki egy üzenetet. Reménykedtem, hogy megtalálja, és így másnap találkozhatunk.

Boldogan hajtottam le fejem este a párnámra. Jó érzés, hogy megérkeztem, vegyes gondolatok futnak még bennem. Nem álltam neki azonnal annak, hogy kisétáljak a 0-s kilométerkőhöz, meghagytam későbbre. Egy pár napot úgy is itt fogok tölteni.

Egy picit el is méláztam a konyha melletti teremben felaggatott fotókon. Emberek ülnek körbe egy asztalt, mindenki mosolyog, láthatóan zarándokok. 2002-es kép. 8 év… 8 év…. Vajon mi lehet velük? Mi lett belőlük? Akaratlanul is zarándok-testvéreimnek érzem őket, akik szintén azt az utat járták, amit én is. Itt egy pillanat-töredék az életükből, reményteli tekintetek, mosolygó arcok, alig egy-másfélnapi járásnyira a világ végétől… Vajon miben hittek? Mit gondoltak? Mi változott bennük az út alatt? És mi lett velük azóta?

Mi lesz velem 8 év múlva?

Magányosan indultam útnak. Mire megreggeliztem és mindent összepakoltam, már nem volt ott senki, bár hozzá kell tennem, hogy ma mindeddiginél korábban keltem és indultam útnak. Úgy tűnik, ma éjjel sem lesz szállásom…

Bámulatos volt a táj körülöttem. Sosem felejtem el azt a szépséget, amit láttam. Nem, ezt nem lehet leírni és le sem lehet fényképezni, mégis tettem próbálkozásokat. A hajnali harmat, és reggeli pára gyönyörű elegyén keresztül hasított magának utat a kelő nap életerős sugara, millió szikrában törve szét fényét a fűszálakon lengedező harmat-gyöngyökön. Amerre léptem és amerre csak néztem, minden a felkelő nap diadaláról szólt, milliónyi gyémánt ragyogásban hirdette az élet fényét, az elmúlt éjjel párás elhalásának utolsó leheletét.
Élek.
Megyek.

Akik itt még szürkületben mentek át, mit láttak ebből a diadalból?

A mai út kilométerben nem hosszú ugyan, de van benne egy olyan szakasz, ami a kietlen pusztaságban vezet, 15 km-en keresztül mindenféle emberi szálláshely vagy étkezési-ivási lehetőség nélkül. (A “kietlen pusztaság” persze ez esetben is “szép tájat” jelent – legalább is nekem.) A természet közepén van egy házikó, amely hirdeti is magáról: „egyél és igyál, ez az utolsó bár 15-en belül!”.

Drink, before it's too late! :)

Egy kiskutyus gurult oda a lábamhoz, kis szőrcsomó, és harcra kelt a bakancsom fűzőjével. Elnéztem egy kicsit aranyos játékát, megsimogattam, majd arrébb tessékeltem, mégse egye meg a cipőfűzőmet. Eljátszottam még vele egy kicsit, majd a takarító néni legnagyobb felháborodására, a pincér utasítását követve a mosdóban próbáltam megtölteni flakonomat, de az nem fért be a csap alá, így kissé kilocsoltam a vizet a padlóra. Hejj, a takarítónő seprűvel meg felmosóval hadonászva kergetett ki a mosdóból, nagy sziszegések meg szitkozódás közepette. Jaj, szegény, sajnálom ezt, és őt is, hogy egy ilyesmivel már ki lehet őt hozni a sodrából… Végül azért a pincér kisegített, és megtöltötte a flakonom. Egy kinti asztalon meg találtam otthagyott zacskós mazsolát, azt zsebre vágtam és irány az út, még mielőtt a takarító néni bosszút találna állni rajtam.

A szép tájképet csak egy nagy, füstös és zajos gyárépület törte meg. Ki volt az az őrült, aki ide gyárat építsen? Nem értem, nem is foglalkozom vele. Csak jópofa, hogy az útikönyv is ezt emeli ki, mint „látványosságot”. Talán azért, mert nincs is itt semmi más látványosság.

Egyszer csak elérkeztem ahhoz a kereszteződéshez, amelynél ha jobbra térek, Muxia felé veszem az irányt, balra pedig Fisterre van. Egy pillanatra, de tényleg csak egy halvány gondolat erejéig elgondolkodtam Muxián… Miért ne? :) …

Fisterre felé vettem az irányt. Mégis csak az az a hely, ami méltó befejezése ennek az irdatlan hosszú útnak. Mégis csak ott van a 0-s kilométerkő. Mégis csak arra húz a lépés…

Néhol akadt útitársam, néhol egyedül ballagtam. (Az első, Fisterre felé induló út napjának magányosságát semmi sem múlhatja felül ezen a világon. Nehéz megfogalmazni a nagy egyedüllét siketítő csöndjét.) Több biciklissel is találkoztam, végül egy dombocskára kellett felkapaszkodni.

De nem bántam, mert a látvány, ami ott fogadott, elképesztő volt. Megláttam Fisterrét. Megláttam a világ végét. Megláttam önmagam és életem végét, konkretizálódni egy földnyúlványban. Ekkor lépett mellém Alex. Érdekes volt egyszeriben ketten lenni.

Mikor a biciklisták arrébb álltak, gyorsan meg is kértem, hogy készítsen rólam képet. Szép emlék. :) Innen együtt folytattuk utunkat, és ereszkedtünk alá a tengerszint magasságára.

A tény, hogy megláttuk Fisterrét, még nem jelentette azt, hogy egyből oda ereszkednénk alá, van még addig több km, sőt, egy éjszaka is, mert az a tervem, hogy megalszom Corcubiónban. Ceé városában köszöntem el Alextől, mert neki a terve az volt, hogy tovább megy Fisterréig, én csak az öböl túloldaláig. Beültünk egy italra az egyik bárba, ő vett chipset is. Egy jópofa férfi elegyedett beszélgetésbe velünk, hajóskapitány, most szabadságon van, itthon a családjával. Igazi Rejtő-féle alak volt, kikkel össze nem fut az ember. :)

Nos, én tovább álltam, Alex még pihent egy kicsit a tengerparton, végtére is beteg, de úgy érzi, még ma el kell mennie Fisterréig. Elbúcsúztunk. Rövid, érdekes camino-barátság volt ez.

Ceéből kifelé menet újra felfelé vezetett az út, ráadásul nem igazán arrafelé, amerre én azt képzeltem. Láttam magam előtt, amint én a szálláson lecuccolok, felkapom a bikinimet, lesétálok a partra és belevetem magam a megsemmisítő mélységbe, a felolvasztó vízbe, melyben eggyé válok az élettel. Ehhez képest az út egyre csak elfelé vitt a parttól, felfelé, be az erdőbe… Olyannyira nem éreztem, merre is visz most engem ez az út, hogy többször is azt hittem, eltévedtem. A szállást is csak véletlenül vettem észre, mivel épp a földet bámultam magam előtt, amikor is egy nyíl felfestése mutatta: út előre, albergue balra. Na, hogy ez a ház mi lehetett annak idején, nem tudom. Talán valakinek a nyaralója? Inkább iskolaépület, mert egy óvodaféleség volt a szomszédos telken. Furcsa dolog ennyire a város szélére, az erdő mellé óvodát építeni. Mikor oda értem, két nő üldögélt a teraszon, beszélgettek, a hospitalero meg egy jól megtermett, talán portugál fazon volt. Így, 4-en voltunk a 30-40 fős szálláson. Befizettem a pénzt, pecsételtünk, elrendezkedtem, fürödtem, mostam, naplót írtam. Aztán főztünk. Spagettit. :D Szerintem soha többé nem fogok se kolbászt, se spagettit enni, mert már a könyökömön jön ki. Némi jóindulattal csak ezeket eszem itt, már lassan két hónapja. Persze ittunk hozzá finom borokat, azonnal a fejembe szállt, nem is bírtam egy kis pohárkával többet meginni.

Kis csapatunk aranyos meghittségben töltötte a közös órákat. A hospitaleroról kiderült, ő is zarándok, csak mivel ő több éve benne van a Szent Jakab közösségben, akik szervezik és képzik a szállásadókat, és ő is már többször volt szállásadó, és senkit nem tudtak ide betenni, mert az ügyeletes szállásadó hirtelen lebetegedett, őt hívták fel. Épp a Portugál Utat járta, amikor jött a telefon: „most azonnal…”. Vonatra pattant, és jött.

A két német nő jól egymásra talált, így nekem nem nagyon maradt partnerem a beszélgetéshez, mivel a hospitalero elment pihenni. Kimentem sétálni, illetve elintéztem a magam dolgait, meg olvasgattam buta női magazinokat a közösségi teremben. Mennyi felesleges butaság van azokban a lapokban összehordva! Mindig is megbotránkoztam ezen, de főleg ma, így itt a camino lelki letisztulásában, elcsöndesedésében különösen is harsány, lelket bántó, ép elmén erőszakot vevő volt az a sok felesleges információ, amit egy Cosmopolitan vagy Elle magazin tartalmaz. (Vajon hogy került oda, a szállásra?)

Negreira – késői kelés, és újabb tanulság: a ruhák kint nem száradnak meg éjszaka, mindig be kell szedni őket, és ahogy lehet, bent megszárítani. Most is ez utóbbira nyertem tanúságot, frissen mosott, tiszta, illatos ruhát vehettem magamra, hejj, ez bizony jó érzés!

Még a nap is sütött, kellemesen hívogatott ki a szabadba, ennek ellenére későn indultunk. Ellen és Alex meg én, így hárman tartoztunk a későn kelők, fészkelődők csapatához. Kellemes reggeli, nyugodt pakolászás… minek is írom le ezeket? Hisz ez már egyértelmű, nem tartozom a rohanós csapatba. :)

Gyanús szemmel méregettem a könyvem. Negreira-Olveiroa 32 km fölötti táv, azt írja: „The stage is long, but easy.” („Ez a szakasz hosszú, de könnyű.”) Ha a könyv ezt mondja… Eddig nem csalódtam benne, de azért kíváncsi vagyok, mert ~32-33 km azért mégis csak sok egy napra, akárhonnan nézzük. Egyből felfelével is kellett kezdeni, de ez ugye tegnapról ismerős volt, hisz tegnap már eljöttem erre, itt kell balra letérni a municipális szálláshoz. A felfelé meg is maradt, elég nehéz lett az út. Alexszel mentem együtt itt-ott, láttuk még az óriási holdat szélmalmok között, és gyönyörű virágokat.

Kemény menet volt, nem értem, a könyv szerzője hol és merre járta ezt a szakaszt, mert itt bizony kapkodni kellett a levegőt, olyan meredek és nehéz volt az útvonal. Nagy sokára, kifulladva el is érkeztem arra a pontra, mikor úgy döntöttem, itt az ebédidő, félúton lehetek körülbelül, keressünk egy szimpatikus helyet és együnk. Éhes voltam már. Persze, sehol semmi kiírást nem láttam, nem tudtam melyik falut hagyom el, hova térek be, csak mentem. Be is értem egy újabb faluba, camino előre, „BAR” balra fölfelé. Ahh, nagyszerű, még meredekebb kanyarokkal tarkított úton kellett fölmászni a bárig, de úgy voltam vele, megérdemlem a „kulturált” pihenést, ez még belefér. Nem estem neki egyből az ennivalónak, egy fagylalttal szerettem volna megjutalmazni magam, hogy ilyen ügyesen ilyen sokat jöttem ebben a hőségben, így először csak szusszantam, mosdóba mentem, majd fagyi előtt megkérdeztem a pultost, aki nagy meglepetésemre tudott angolul (!), hogy mégis hol vagyunk. „A Pena”, hangzott a válasz. „Az hol van?” – kérdeztem, és kértem, mutassa meg a térképemen. „Itt.” … „Az nem lehet” – mondom neki, majd rákérdeztem, hogy biztos jó helyet mondott-e? Ezek szerint kemény 7,4 km jöttem eddig, és tényleg, felrémlett egy kis táblácska „A Pena” felirat rápingálva, a camino-bár kereszteződésből… Ezt nem hiszem el… Még csak itt tartok?? Soha nem fogok odaérni Olvairoa-ba. Befutott Alex is, elmeséltem neki a „jó hírt”, majd a 10€ férfi is csatlakozott hozzánk később (Teonak hívják).

Tőle hallottam, hogy Vilaserío-nál vagy Santa Marina-nál van egy ingyenes szállás, egy régi iskolaépület, donativos dobozzal. Gondoltam, ha más nem, hát addig elmegyek. Csak igaz, ami igaz, szerettem volna Olveiroáig eljutni, tudtam ugyanis, hogy John ott lesz. 1 nappal előbb indult, mint én, és biztos voltam benne, hogy nem fogja ezen a „második” napon Olveiroáig egyben megtenni az utat, tehát ez neki a harmadik napja, így este találkozhatunk. Legalább is minden logika ezt bizonyította.

(Sajnos nem emlékszem, pontosan melyik falu végében volt a donativos iskola-szállás, ha emlékem nem csal, akkor Vilaserio végében van, és Santa Marina-ra azért emlékszem, mert Teo mondta, hogy ott is van szálláslehetőség – privát szállásként.)

Az ingyenes szállás, a régi iskolaépület.

Meg is találtam az iskolaépületet, sőt, láttam egy privát szállást is, amely tegnap nyitott. Épp akkor szerelték fel a hirdetőtáblát és cégért a homlokzatra, mikor arra jártam. De ekkor már biztos voltam benne, hogy továbbállok, szerettem volna már csak azért is megtenni a hátralévő távot, másfelől pedig most „billentem át” a csöndes-menetelős hangulatba, ilyenkor a világ végére is el tudnék gyalogolni. :) Pihenésképp megálltam egy bárban. Semmi különös tervem nem volt, már ami az étkezést jelenti, pusztán csak a flakonom szerettem volna feltölteni. Épp egy férfi ült kint a Dawn-kóros fiával, beszélgettem velük, csodáltam őket, hogy így szépen, kettecskén vágtak neki az útnak. Pár udvarias szó után a pincérnőt kerestem tekintetemmel, hogy engedélyt kérjek a mosdó használatára és a flakonom feltöltésére kérjem meg őt. Az szemembe nézett, nekem pedig elállt a szavam. Nem bírtam elvenni a tekintetem az arcáról, szemeiről. Életemben ilyen gyönyörű tekintetet még nem láttam. Olyan tiszta és szépséges volt, mint egy gyémánt, amely az anyakőzet durva anyagába ragadva ül szerényen ontva fényét és ragyogását. Vajon tudja ez a nő, hogy milyen csodálatos tekintete van? Lestem a kezét, vajon férjnél van-e, vajon van-e férfiember, aki ezeket a szemeket már felfedezte?

Csak információképpen: az iskolaépület teljesen szuper, vannak WC-k és meleg vizes zuhany! Több terem is van (lehet akár egyedül is aludni!), matracok vannak odakészítve, így a kényelem is biztosított, nem kell a puszta földön aludni.

Alexszel csak később futottam újra össze, betegsége ellenére egész jól haladt. Egy bár teraszán találtam rá, hideg üdítőt kortyolgatva. Csatlakoztam hozzá, bevágtam én is egy jó hideg, jeges kólát. A bárban az életét elunt középkorú hölgy keseredett-kedvesen szolgált ki, és szebb idők nagy zarándok-forgalmát idézte az amúgy kihalt bárban a tábla: „Bakancsot levenni tilos.”

Alex előttem indult, én még ültem egy kicsit. Ennek köszönhetően futottam össze egy fiatal sráccal, aki épp nagy gondolkozva álldogált az út szélén. Nem értettem, miért áll ott, megkérdeztem, segíthetek-e? Csak azért állt ott, mert nem tudta, most megálljon-e pihenni. Volt a bár mellett egy albergue ugyanis (hopp, akkor most vagyunk Santa Marinában ezek szerint? Akkor az iskolaépület Vilaserioban kell legyen. Hát, ez van, ha az ember lánya utólag, emlékek kemény felületét kaparászva írja meg útinaplóját.) Javasoltam neki, hogy jöjjön velem, nincs már olyan messze az az Olveiroa… (12,3km) Fáradt tekintettel rám nézett, és lemondóan legyintett, „Eleget jöttem ma már…” Épp megértően akartam bólogatni, hisz én is jó fáradt voltam már, mikor hozzátette: „Santiagoból jövök.” Furcsa mosollyal kérdeztem rá, hogy úgy érti, ma indult onnan? Igen… ma indult onnan. Hát, aztamindenit! Számoljuk csak: 20….35……43, nem, 47,1 km. Ez a drága csak ma 47,1 km-t gyalogolt. Erőst javasoltam neki, hogy álljon meg pihenni. :D

A srác lefordult a szállás felé, gondolkodva néztem utána, majd Alex lábnyomait keresgéltem a poros úton. Úton vagyok… Milyen jó érzés :)

Sok szép tájon mentem el Olveiroa-ig tartó maradék kilométereken, többek között azt is hittem, már a tengert látom, de sajnos csak egy nagy tó mellett mentem el. Kár. Már igazán fel voltam készülve az érzésre, hogy megpillantsam a világ végét jelentő vizet, az óceánt.

Végül, VÉGRE, megláttam Olveiroa tábláját… Ahh, igen, alig vonszoltam már magam, de büszke-jóleső érzéssel töltött el, hogy megérkeztem. Kerestem is egyből a municipális szállást, mikor egy vietnámi srác, aki útba igazított, azt monda, már nincs több hely, ők az istállóban alszanak… Hogy hol? :D Az istállóban? No, ahol az istállóban van hely, ott még nekem is akad. :) És tényleg, az istállóban üldögéltek polifoamjaikon a vietnámiak, én pedig bizakodó lélekkel léptem be az irodahelységbe. Lehámoztam magamról a súlyos terhemet jelképező hátizsákom, majd odatámolyogtam a pulthoz. Nos, valóban nincs szállás, én kértem, hogy bárhol helyezzen el, legyen olyan kedves, mikor egy hatalmas puffanást éreztem a hátamon és ezzel együtt járó nagy szorítást körülöttem. Jaj! Mi történt?!

John volt az. Épp, hogy a könny nem szökkent ki a szeméből, oly módfelett örült nekem. Így embert még örülni nem láttam. Kissé bosszankodva torkoltam le John, hogy lábamon alig állok, várjon egy kicsit, had kapjak levegőt, szerezzek 2 négyzetméternyi helyet alvásra, aztán beszélgetünk, meg különben is olyan büdös vagyok, mint egy 100 éves oroszlán. De azért jól esett, hogy így megörült nekem, és ezt érezte is, mosolyogva mondta, hogy itt megvár, intézzem dolgaimat.

Nos, ekkor a hospitalera szerénykedve és kissé szégyenkezve azt monda, nem tud máshol helyet adni nekem, mint ott kint – és kifelé mutatott az ablakon. Eleinte nem értettem, hogy mire gondol, majd megerősítette: ott! És karon fogva kivezetett, hogy megmutassa, mire gondolt. Egy magtárolóra. Olyan oszlopokon álló, kőből épített magtárolóra, ami nem mellékesen ki volt alakítva már alvásra. Be volt függönyözve belül, hogy a szél ne találjon olyan könnyen utat magának és a tornaórákról megszokott talajtornán használt szivacs is kétrét hajtva le volt téve a belsejébe. Felkiáltottam örömömben, hogy miért szerénykedik, ez a legtutibb szállás, ahol eddig életemben aludtam! És még ő sajnálkozott továbbra is, hogy elnézést kér, de ezért is ki kell fizetnem az 5 eurót. Ha! Nagyszerű, ez természetes! Nagyon boldog voltam. Egy magtárban kaptam helyet másodmagammal (egy német nővel), ott volt John, megtettem ezt a hatalmas utat (eddigi napi rekordom), összességében több mint 800 km-rel magam mögött süt rám a nap és van mit ennem. Kell ennél több??

Lepakoltam, mostam, főztem, fürödtem. Leültem Johnnal meg egy másik lánnyal beszélgetni, találkoztam és boroztam a tegnap megismert vietnámiakkal is, ott volt Ellen is, nagyszerű napot zártunk. Alex is előkerült, minden rendben volt, csodás az élet. Buen Camino!

Sajnos (“sajnos”) államvizsga-veszély van, méghozzá most szombaton, úgy hogy ezúton is kérek szépen mindenkit, hogy tegye értem keresztbe az ujjait 2010. 07. 03-án 9:00-tól kb 16:00-ig.
Két vizsgám lesz, egyik 9:00-től valamikor, a másik 14:00-től valamikor.

Ha ezt túléltem, utána lesz erőm befejezni a kaland megírását, képeket feltölteni. :)) Illetve a szintén kért “hasznos információk” oldalt is megírom, ajánlott szállásokkal, tippekkel, ötletekkel, stb.

Szóval hajrá mindenki előre! Mindenkinek a maga útján. :)

Puszi!

(A képekhez ezúttal is türelmet kérünk. – a szerk.)

Jaj, csak még 5 percet… csak megint még 5 percet…… még 5 percet……….még…….5 percet……… még…….

Kb 9 felé erőszakoltam ki magam az ágyból, de volt az fél 10 is, mire ténylegesen nekiálltam készülődni. Fáradt voltam nagyon, és sok minden történt az elmúlt két napban, nem éreztem kipihentnek magam. Teljes csend honolt, mivel Sandrának ma van leadási határideje, azt hittem, már ekment itthonról, Juditról nem tudtam semmit. Aztán, lám, előbújt Sandra, kávét főzött nekem (hu, nagyon jól esett), és szegény Judithoz is bekopogtam, hogy elköszönjek, még félig-meddig ő is aludt.

Menni “kell”, 23-24 km vár rám, nem 1 óra lesz legyalogolni, neki kell kezdjek. Az óvárosba beérve még kavarásztam kicsit, utolsó fotók, zarándok iroda – hagytam üzenetet Annenak és Silviának, igazábol Ruthnak is kellett volna, de az ő e-mail címét legalább tudom. Anneéktól semmim sincs.

Mikor elmentem a hotel mellett, 4-en várakoztak ebédre, 3/4 12-kor. (12-től van ebéd). Vacilláltam, hogy menjek-e én is, végül úgy döntöttem, nem, nekem most mennem kell, majd ha visszajöttem.

Az út kifelé a városból nincs jelölve, kicsit el is kanyarodtam rossz irányba, de azért végül megtaláltam az első jelzést egy parkban. Ha, itt a Finisterre felé menő kilométereket számoljuk immár, halál pontossággal: ezred pontosságú kilométerjelzés van, kérem szépen. Csak hogy frusztráló legyen, hogy még csak 0,015 km-t mentem az előző kőhöz képest. :) (Na jó, nyilván többet, de nem kilométerenként vannak a kövek.)

Egy kisebb fölfelé után visszanézve gyönyörű kilátás adódik a városra, a katedrálisra. Bámulatos. Sandráék mesélték, hogy egyszer feljöttek ide.

Aztán átvált az út egy igazán regényes erdő szakaszra. Indák, sűrű magas fák, buja zöld aljnövényzet… Mintha egy filmben mennék, egy dzsungelben. Azt játszottam, hogy eukaliptuszfa-leveleket szúrogatok a botjaim végére, és amelyiknek a legtöbb lesz 1km-en belül, az nyert. :)

Az út ezen szakasza amúgy teljes magányt rejt. Meg voltam győződve róla, hogy senki sincs kilométerekre sem előttem, sem utánam, tényleg senki. Kicsit ijesztő volt ez a tudat néha, amikor nem volt egyértelmű a jelzés, kit várok be, hogy együtt megvitassuk, merre kell menni? Senkit.

Egy forrásnál megálltam ebédelni, és figyeltem a neszeket, hallok-e valakit jönni? Nyögtek, nyikorogtak a fák, semmi életjel. Aztán egyik pillanatról a másikra feltűnt egy srác, ha, hát ismerem őt, ott volt az esti imán tegnap. Nahát, megörültünk egymásnak. Mondta, hogy látott jönni egy bár ablakából. Megvitattuk, hogy a caminon, bármily egyedül is érzed magad, mindig van előtted és mögötted valaki. És íme, vagy fél órája ültünk ott, mikor elment még egy ember, egy kóreai, de ő nem állt meg, csak köszönt.

Innentől Alex-szel mentem többé kevésbé együtt. Vele is “táncoltunk”, hol ő ment elől, hol én. (“Táncolásnak” hívom, mikor együtt haladok valakivel, akár véletlenszerűen kerül mellém valaki, aki kicsit lassabban halad, mint én, így mindig beelőzöm, de mivel én mindig megállok valami miatt, ő is leelőz, aztán én újra őt, és így tovább.)

Láttam egy felhívást egy fán. Puente Maceira előtt, jobbra letérve az útról 1,5 km-re van egy farm, ahová zarándokokat keresnek dolgozni, segíteni, cserébe jó szállást, jó ételt kapsz. Azt hiszem visszafelé megállok ott 1-2 napra. Jó móka lehet. :) Egy (névről) angolnak tűnő páré a farm.

Puente Maceira amúgy gyönyörű… Elképesztően szép hídja van, és kis vízesés, folyó, fák, házak, minden stimmel, minden harmóniában, gyönyörű! Valahol itt álltunk meg Alex-szel pihenni, valahol ez után (illetve ő pihent, én utólértem), bevágtam két jéghideg kólát, ahhh, annyira jól esett, úgy vágytam rá. Megígértem magamnak, hogy vagy kóla, vagy fagyi, aztán ahogy nőtt a hőség, úgy lett belőle kóla és fagyi, nos, fagyit nem ettem, tehát lehet két kóla, nem? :)))

Este 6-ra értem Negreira-ba. Mindenki azzal fogadott, hogy a municipális szállás megtelt… Szuper. Mindenesetre felmásztam odáig (egy hegyen volt, csak a könnyebbség kedvéért), hátha alhatok a földön. Mikor odaértem, már nem volt ott a hospitaleira, egy német férfi jött segíteni, egy zarándok. Mondta, hogy pár éve vele is ez volt itt (9. caminoja), de akkor még más idők jártak, a kanapén aludt, és hagyott donativot. Most viszont, ha visszajön a hospitaleria, 100%, hogy kirúg a szállásról, ha meglátja, hogy illetéktelenül foglaltam el bármely szobában vagy bárhol a földön egy helyet. (Tyű, éljen a camino szelleme, ugye?)

Hát, nem voltam boldog ettől a hírtől, tekintve hogy csak valószínűleg jóval drágább privát szállások vannak a városban. Elővette a pénztárcáját, és kezembe nyomott egy 10 euróst, hogy ezzel segítsen nekem. Mondtam neki, hogy nem szeretném a pénzét elfogadni, majd megoldom valahogy. Mire ő: “nézd, kislány, 67 éves vagyok, és az életemben annyi fölösleges dologra költöttem már, hogy azt el sem hiszed. Tessék, tedd el, menj és aludj egy jót egy privát szálláson.” Ehh, tulajdonképpen rendesen megköszönni sem tudtam a kissé nyers, és erőszakos, de tulajdonképpen kedves gesztusát. Gesztus? 10 eurót nyomott a kezembe, nekem ez több, mint “gesztus”. Mindenesetre a városba visszagyalogolva találtam egy 12 €, és egy 8 € alberguet, úgy hogy ez utóbbiban sikerült megszállnom. A maradék pénzen kenyeret, sajtot vettem.

A kóreai csapat is itt volt ezen a szálláson, illetve összeismerkedtem Ellen-nel, egy kanadai lánnyal, aki ismeri Ruth-ot, Leonban látta utoljára. Jól van, halad, talán 4 nap múlva Santiagoban lesz. Befutott Alex is, szegény jól megfázott tegnap, betegen gyalogol, így jó volt látni, hogy ő is befutott.

A kóreai csapat és Ellen egy asztalnál ültek, csatlakoztam hozzájuk, együt vacsoráztunk. Ellen megevett egy kis polipot:) Jujjj, én még csak rá sem merek nézni, szegény kis állat, meg szerintem gusztustalan is, a tapadókorongjaival, meg a fejével. Uhh…

Az ágyak amúgy baromi kényelmesek itt, reggel nem akartam kikelni belőlük, csak szorongattam a párnámat, és aludtam volna még sokáig… Puha, kényelmes, félelmetesen jó ágyak voltak. Nem tudom, mi teszi a különbséget ágy és ágy között, de ez igen jó féle volt. :)

Holnap hosszú nap lesz, az eddigi rekordom fogom megdönteni, a 31,1 km helyett 33 km-lesz a holnapi menet. Huh… Szóval, pihepuha ágy, alvás, és remélem, holnap látom Johnt Olveiroa-ban. Jó éjt!

(technikai okok miatt a képek csak később jelennek meg ehhez a bejegyzéshez – a szerk.)

Ahh, pihenés, alvás, addig, ameddig jól esik! Hál’Istennek, szállásadóim egyetemisták, fiatalok, nem kelnek fel 10 előtt. :) Én is vagy fél 11-ig aludtam, de még milyen jól. Aztán előbújt szép lassan mindenki, kávé, “reggeli”, beszélgetés. Tervem volt a 12 órás mise, nem a mise része miatt, hanem hogy találkozási lehetőséget megteremthessem azokkal, akik esetleg ma érkeznek, de végül ellustálkodtam az időt.

Elindultam a belvárosba, fel, s alá mászkáltam, tulajdonképpen semmi említésre méltót nem tettem, hacsak nem számít annak az épületekben való gyönyörködés, az élet élvezése, annak tudata, hogy mennyit jöttem idáig, s íme itt vagyok. :)

Vettem egy 1,99€-s gyrost, azt ettem dísz-ebédnek, bár volt nálam étel. Csak hát a 2 napos kenyér már nem ízletes, bár ehető, és tápláló. Csak nem esik olyan jól. :) Összefutottam Chris-szel is, épp gyros evés közben, a parkban mellémült. Együtt mentünk végül vissza a katedrálishoz, vigyázni egymás táskáira, amíg a másik bemegy. Aztán “kereszt-hadjárat” :D végigjártam az összes boltot azért a kommentben kért keresztért.

Békésen andalogtunk Chris-szel a templom körül, mikor elővettük azt az ötletet, hogy meg kéne próbálni sorba állni a hiper-luxus *****-hotel ingyen zarándok vacsorájára. (Reggeli, ebéd és vacsoralehetőség a Compostellád felmutatásával, az első 10 zarándoknak, infó erről a zarándok-irodában 5 nyelven.) Valahogy úgy voltunk vele, kb 1% a bejutási esély, biztos tömegek tobzódnak a kapunál. Hát, jelentem kérem alássan, az első voltam. Chris visszaszaladt a szállásra a Compostellájáért, aztán kb. negyed 7 körül szállingózott oda egy kissé hajléktalan forma zarándok, aztán egy csapat kóreai, meg egy amerikai srác a végére, így lettünk meg 10-en. Három ember jött még, tehát kb. ennyire volt tobzódás. :)

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy képzeletemben úgy élt ez az étkezési lehetőség, mint valami igazán elegáns, luxus alkalom, azt hittem, a vendégek számára fenntartott étkezőben leszünk, még ha nem is szolgálnak ki, hanem mi megyünk az ételért. De tulajdonképpen 800 km után az ember egy földön talált almának is rettentően-nagyon örül, nem hogy egy *****hotel konyhájáról kapott ingyen ételnek, még ha a személyzet részére fenntartott helyen is fogyaszthatjuk el. :) Iszonyú jót ettünk. Kaptunk bort is, vizet is, jó adag saláta, meleg étel… Gurultam kifelé menet, nem beszélve arról a nagy zacskó gyümölcsről, amit desszert gyanánt adtak, és amit legalább 4 napig fogok enni. Mindenki bőségesen tudott venni a gyümölcskosárból, mindenki raktározta, mint a hörcsög. :)

A vacsora után Chris ment netezni, egy másik sráccal igyekeztünk az esti imára a katedrálisba, csak zarándokok részére van ez fenntartva (végre valami, ha már a mise nem), persze megint nem engedtek be a hátizsákommal (ennél nagyobb női retiküllel beengednek nőket. A táskám nem nagyobb két egymás mellé tett 1,5l-es flakonnál). Így az épp ott kóborló kóreai csapatot kértük meg, hogy vigyázzanak a táskámra, míg a srác berakta a nagy, rendes hátizsákját a táskamegőrzőbe (1€, minden alkalommal), ami nem mellesleg 21-kor zár. Így szegénynek még az ima fele előtt el kellett jönnie, hogy a táskát visszakaphassa, ma utazik haza, ugyanis, az utolsó busszal megy a reptérre.

Az esti ima aranyos volt. Egy pap vezette, olvastunk fel szövegeket, evangéliumot, volt megosztás (saját élmények, történetek megosztása), aztán közösen lementünk az apostos sírjához, áldást is kaptunk, az egész igazán kerek, aranyos kis dolog volt. Nem mellesleg megtudtuk, hogy a kapu fölött van egy jel, az a fajta Jézus-szigno, ami X, meg “P”, egy alfa és egy omega jel egy karikában. Nos, itt egy különlegesség van: az alfa és omega jel fel van cserélve, mivelhogy ez itt a vége, itt ér véget a zarándoklat. A pap hozzátette: “Bár így jelölik, és ötletesen, de ez téves. A zarándoklat csak most kezdődik.” És igen, rettentően igaza van. Sosem a megérkezés számít, hanem az út odáig, és az utad onnan. Hogy lépsz tovább? Mindaz, amit kaptál az úttól, hogy viszed magaddal, mit kezdesz ezzel a mélységes, gyökeres változással önmagadban?

Késő volt már, mire odataláltam a zarándokszállásra, és a félhomályban, horkoló-alvó emberek között mire megtaláltam a lányt, aki vigyázott a táskámra. Szerencsére, privát szobát kért, nem kellett mindenkit mobiltelefonnal megvilágítanom, hogy te vagy az? :)

Ez a kitérő még egy kedves meglepetést tartogatott számomra. Mivel dombon van a szállás, gyönyörű rálátásom volt az óvárosra, a katedrálisra. Mennyire romantikus volt minden! Lassan, andalogva sétáltam haza, majd írtam meg a tegnapi napomat, összepakoltam nagyjából, gyors zuhany, alvás, hiszen holnap indulok a VILÁG VÉGÉRE! :)))

Tegnap este egy francia srác előszedett valahonnan egy gitárt, és olyan hangulatot kerített, hogy csak lestünk. Igazi gitárkoncertet adott, csak ámultunk, hogy hogy  képes ennyi mindenre egy szál gitárral – néha mintha egy egész zenekar kísérte volna. 8 óra, ideje lenne ágyba menni, de még vagy egy órát hallgattam a jó zenét, 9 óra felé mentem aludni.

Mindenem össze volt pakolva, a másnapi ruhámban aludtam, csak a cipőt kellett felvennem, fogat mosni, reggelizni. Egyből az ajtó mellé is tettem a táskámat, hogy még kevesebbet zörögjek vele, hadd aludjon, aki akar. Általában a hajlani népek csörgős nylon zacskó táncot járnak reggelente, ez afféle caminos szokás. Csak hogy biztosan felébredjen még az is, aki esetleg fél órával többet szeretne aludni.

Korom sötét volt kint. Valamikor 5 és fél 6 között indultunk, át egy ébenfekete eukaliptusz erdőn, semmit sem láttunk. Nálam, ami van kis lámpa (csak hogy Murphynak és Árpinak is igaza legyen), még az első napokban félig-meddig lemerült, mert benyomódott a gombja, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, hiszen sohasem kellett eddig lámpát használnom. Lám, utolsó nap ért utól ez a szükség.

Hárman indultunk útnak, egy francia nő, Serge meg én. Útközben beértünk más zarándokokat is, volt, akiket le is előztünk, ennek ellenére a sötétség miatt viszonylag lassan haladtunk. Volt is néhány elágazás az erdőben, néha csak érzésre mentünk tovább jobbra vagy balra, aztán örültünk nagyon, amikor megláttuk az első jelet az elágazást követően. :)

Egyszer még egy állat mozgását is hallottuk, nem lehetett madár, mert zörgött alatta az avar és apró ágak ropogtak lépései nyomán. A mókás a dologban az volt, hogy vagy 5 percig követett minket, hiszen hallottuk a mozgásának hangját, ahogy párhuzamosan mellettünk haladt.Szerencsére nem akart megenni minket reggelire, bár fogalmunk sincs, miféle állat lehetett az.

Lassan kivilágosodott, immár biztosabb léptekkel, gyorsabban haladhattunk. Az első falunál szétváltunk a francia nőtől, mert mi beültünk egy korán nyitó bárba, illetve csak Serge ivott egy kávét.

A camino még utoljára megmutatta csöndes, békével teli arcát, mielőtt beértünk volna Santiago vonzáskörzetébe. Egy reptér mellett elhaladva Serge egyszer csak megállt, fülelt, aztán ilyet szólt: “aha, tudom már melyik gép ez, boeing 7…(nem emlékszem a számra)” Na, és ezt honnan szedte vajon? “Pilóta voltam.” Ja, oké. :D Azért az ember nem minden nap fut össze pilótákkal. :)

Tudni kell még Sergeről valamit. Kb. egy hete mesélte el nekem, hogy 4 éve csinálja a caminot, mindig kisebb etapokat járt végig, de tavaly kényszerűségből kellett abbahagynia. Ponferrada előtt 4-5 km-rel szívroham félét kapott, így mondta “I broke my heart”, azonnal kórház, egyből műtötték. Most pedig itt van, hogy befejezze, igaz, azóta egy nagy doboznyi gyógyszerrel súlyosbodott a hátizsákja.

Mélyen megérintenek az útközben látható síremlékek, keresztek, amelyet valaki miatt tettek oda. Vajon ő mit érezhet, amikor meglát egy ilyet? Érte is majdnem tettek ki keresztet. Szinte nevetve mesélte, hogy “Isten kezében voltam”, mert a spanyol nő, aki rátalált és hívta a mentőket, Jesumariá-nak hívták, a doktor, aki műtötte, őt pedig Jesunak. :) Hát, …

Monte de Gozo-ra (az öröm hegye) felérve lestük, látjuk-e a katedrális tornyait, állítólag a          II. János Pál emlékműtől látható, mi sajnos nem láttuk. De nem baj, ez kedvünket nem szegte, szinte robogtunk lefelé a hegyről, be a külvárosba. Még ennyire sosem vártam, hogy végre beérjek a belvárosba, az óvárosi magba. Hihetetlen hosszúnak tűnt a várostáblától be a katedrálisig a gyaloglás. Aztán egyszer csak egy kis térre befordulva megláttuk a távolban, a házak között az egyik tornyot. Íme, megérkeztünk.

Itt elköszöntem Sergetől, mert találkozóm volt a szállásadómmal, megbeszéltük, hogy a templomban találkozunk, a 12-es misén. Ekkor kb fél 10 volt még csak. Jött is Sandra, lepakoltam, (külön szobám van, saját ággyal!!!) zuhanyozni nem zuhanyoztam, mondván az nem autentikus, hogy illatosan érkezzem meg a misére, mármint itt, Santiagoban, kaptam kis hátizsákot, bepakoltam, beszélgettünk, aztán elindultam. Irány a “cél”, a katedrális! :)

Sok kis szűk utcán kanyarogtam végig, és itt kérem a nyugat Velencéje, gyönyörű minden. Az újabb és újabb kis utcácskák mindegyike után izguló örömmel vártam, mikor fog feltárulni előttem a katedrális??

Végül, végre, megpillantottam. Örömömben ugrálni kezdtem, bár kis hátizsákommal úgy tűnhettem, mint egy buszos turista, senki nem érthette örömöm okát, de nem baj, ott ime van is egy ajtó, irány a mise, irány befelé. Mintegy fél órám volt még kezdésig.

Az ajtóban őr áll, no ez nem is baj, gondoltam, kéri a credencial-t, vagyis a zarándok-igazolványt, boldogan veszem is elő, mutatom neki, majd egyszer csak közli velem, hogy én bizony nem mehetek be.

Tessék? Azt hittem, hogy csak nem jól hallottam valamit.

Nem, nem mehetek be.

Miért nem?

Nincs a mai dátummal ellátott pecsétem.

Tessék??

Nincs mai pecsétem.

Mi az hogy nincs mai pecsétem? Persze, hogy nincs mai pecsétem, most érkeztem.

Addig nem mehetek be, amig nincs mai dátummal pecsétem.

De a mise lassan 20 perc múlva kezdődik??? Ezért jöttem?!

Nem, nem mehetek be.

Kinyílt a bicska a zsebemben. Úgy elöntött a méreg, amit azóta is szégyenlek. Azt hittem, akkorát húzok be ennek az őrnek, hogy ájultan fog összeesni. Turisták tömege áramlott be a templomba, de én nem mehetek be, mert nincs mai pecsétem.

Ok, következő lépés, pecsét honnan? Vagy: hol mehetek be máshol?

A válasz nem volt világos, csak annyi, hogy a katedrális túloldalán kell valamit csináljak. Ok, biztos szimmetrikus az épület, futottam (rohantam, mint a hülye) ugrálva a turisták hada között, hogy átérjek a túloldalra. Útközben befutottam a katedrális múzeumába, hogy ott van-e pecsét. Hát, nincs nekik, de kérdezte a nő, miért ez a lélekvesztve futás a pecsétért? Elmondtam neki gyorsan a helyzetet, mire azt mondta, ez nem lehet valós, amit mondok, biztos nem értettem, amit az őr mond. (????)

Mindenesetre átfutottam a túloldalra, de ott egy iszonyatosan nagy, hosszú, masszív sor fogadott. Aaaaah, itt nem hogy ma, de egy hét múlva sem jutok be!!!

Futottam vissza, gondoltam, rettentően asszertív leszek, és betörtetek a templomba, bármi áron. A vége az lett, hogy a karomnal fogva, rángatva dobott ki az őr a templomból.

És a turisták hada csak áramlott be a templomba. A 12 órás ZARÁNDOK-misére.

Jött egy tipp a tömegből: a túloldalt, egy utcával arrább van a zarándokiroda, ahol amúgy a Compostellát, a “bizonyítványt” állítják ki, ott biztos kapok pecsétet. Pff, rohanás vissza, gyors keresés, nem volt nehéz megtalálni, masszív sor állt itt is. De ezúttal nem érdekelt, bár tudom, hogy illetlenség előrefurakodni, de ezt tettem. Hisz nem akarok mást, csak egy pecsétet. Rohantam fel az emeletre, futva, mint akinek a eszét vették, bezuhantam az irodahelyiségbe, épp volt egy néni szabadon a pult mögött, odarontottam, és lihegve, levegő után kapkodva kértem őt a legszebben, ahogy csak tudtam, hogy csak egy pecsétet, kérem, csak egy pecsétet…

“Nyugalom, nyugalom”, mondja, majd elémtett egy papírt, hogy azt töltsem ki. Ajh, azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, de jó, ha ez kell, hát név, kor, nemzetiség, honnan kezdtem….

Piff-puff, kattant a pecsét az igazolványomon, és mosolyogva nyújtotta vissza nekem, a Compostellámmal egyetemben. Ah? Na, erre nem számítottam. Másnap már mosolyogtunk ezen, hogy tulajdonképpen rekordot döntöttem, hogy cirka 2 perc alatt megszereztem a Compostellámat. :) Valójában eszem ágában sem volt ezt akkor megkapni, de úgy tűnik, a néni másképp gondolta.

Mindegy, végül is még jól is jöhet, mert úgy az orra alá fogom dörgölni az őrnek, hogy ez így ugye már megfelel neki?????? Fuuu, el sem tudom mondani, milyen HIHETETLENÜL mérges voltam.

És mit látok, mikor az ajtóba érek? Egy másik őr van ott, aki semmit sem néz, semmit sem kér, bárki bemehet, csak a minimális “védelmi” funkciók és az emberek kedves üdvözlése céljából áll az ajtóban. Rám is rámmosolygott, és mondta, hogy “take it easy”, hisz a sok rohangálástól lihegtem mint egy kutya. Mit gondolhatott rólam, fogalmam sincs, sirültem be a templomba, nehogy megint kidobjanak.

Hát, megvolt a “tökéletes hangulatom” a misére, mit ne mondjak. Csak kb 10 perce akartam véres bosszút állni egy barmon, aki itt éli ki a kisebbségi komplexusait, és ezek után vegyek részt tiszta szívvel a szentmisén. …

A mise végére kifújtam magamból a gőzt, sikerült többé-kevésbé lelkileg is megérkeznem a misére, és a katedrálisba. Egyszer csak pisszegést hallok, jééé, Serge az. “Itt van John!” Micsoda??? Nahát, mekkora öröm!! És nem csak John! Beatrice is, Elyseo is!

Újra együtt a “camino család”, itt van Chris is, Jan, és néhány újabb ember, akikkel ők barátkoztak össze az utolsó napokban. Hát, lám. Másfél órán belül akartam megölni valakit, és kezdtem majdnem pityeregni a felhőtlen örömtől, hogy újra velem vannak azok, akik itt most igazán fontosak nekem. Egyedül Johanna, Young, és a brémai muzsikusok, Anne és Silvia hiányoznak, meg persze Ruth, meg Thorson, de őket biztos nem fogom látni.

Elsütöttem Johnnak a buta szóviccemet a flakonjáról, majd kint a katedrális előtt csoportfotó, örömködés, 3 órai találkozó megbeszélése. Johnnal és Sergevel elmentünk enni, gyrost, hű de jól esett! :) Majd “haza”rohantam zuhanyozni, 3 óra, találkozás, mentünk enni, beszélgetni. Újabb szétválás, 8 órás találkozás, elmentünk Johnnal és Beatricével megölelni az apostol szobrát, megnézni a sírját, 8-kor találkozó, újabb helyre beültünk, újabb evés-ivás, buli, megérkeztünk. Sandra is csatlakozott hozzánk, a szállásadóm (jah, és nem is mondtam még, hogy Sandra lakótársa egy magyar lány, Judit, nem mellesleg tájfutó…) :)))

Hát, most itt vegyétek úgy, hogy minden szépet és jót írok róluk  (ami teljesen igaz is, még ha nem is írom le), mert elvileg ezt olvasni fogják, és teljesen mesterkéltnek tűnne, ha nekiállnék itt áradozni, mint ahogy viccelődtünk is ezen még az este. :)

(Tényleg szuper csajok, nagyon jó velük! Árpi, szuper hostokat találtál nekem!!) :)

Este, mikor már a nagy-nagy csapat jórésze elment aludni, másokkal találkozni, mi, a kis “család” beültünk egy helyre, speciális hely, ahol galiciai italt lehet inni. Rituális szertartása van, nagy kondérban hozzák ki a magas alkoholtartalmú kávés-gyümölcsös italt, amit meggyújtanak, és kavargatva “hűtik” az italt, mérsékelt alkoholtartalmúra.

A rituálé még abban csúcsosodik ki, hogy saját, vagy az étterem által adott, előre megírt ráolvasást mondunk a kavargatva készülő ital fölött, mint a boszorkányok. :) Költöttünk saját verset, beletettünk, és elégettünk dolgokat, amelyek számunkra itt és most, a camino végén fontosak voltak. Micsoda zárás! Micsoda befejezés!

Nehéz volt a búcsúzás, néhányukat talán soha nem látom viszont.

John holnap indul Finisterre felé, vele még összefuthatok, a többiek reggel, vagy kora délután utaznak.

No, irány az ágy. Holnap sokáig alhatok. :) Egy teljes nap élvezet Compostellában, és talán összefutok még azokkal, akiket még hiányolok egy kicsit. Meglátjuk.

Érzitek ezt a bizsergést? Ezt a rezgést a levegőben? Ez benne van minden mozdulatban, minden szóban, minden lépésben.

Két nap járóföldre vagyunk Santiago de Compostellától, Szent Jakab sírjától, a CÉL-tól, az Út végétől.

Két nap.

Mögöttünk több, mint 750km. És alig van hátra valami…

A konyhát bezárták reggelre, legtöbbünk felháborodására. Mert azért itt-ott akadt némi lábos, pléhbögre, és a meleg tea jól esett volna, vagy csak rendes asztalhoz leülni.

Lassan telt a nap. Alig több, mint 20 kilométereknek nézek elébe ezekben a napokban, mégis érzem magamon a fáradtságot, hogy nehezen megyek. Fáradt vagyok. 5 hete úton… Mégis boldogan, újra és újra friss lendülettel vágok neki újabb és újabb kilométereknek. Már nincs messze a cél…

Calzadában leültem tízóraizni. Reggel találtam két joghurtot, itt van kis bolt az étteremben, vettem olcsó kekszet, ezt majszoltam. Van wifi is, a router aljára van írva a kód. Épp csak kiszaladtam a táskámhoz (amit kívül hagytam), hogy behozzam a jegyzetfüzetem, mikor visszaérve azt láttam, ott egy finom, nagy bögre gőzölgő tejeskávé. Üldögéltem mellette egy darabig. Nem tudtam kié, gondoltam, aki vette, elszaladhatott a mosdóba. Mivel majd háromnegyed órát ültem ott, joghurtot eszegetve, e-mailt olvasva, bambulva, csoportnyi emberek jöttek-mentek, és senki sem jelentkezett a kávéért, úgy gondoltam, csak az történhetett, hogy angyalok szálltak le, és tették ide nekem ezt a finomnak tűnő, nagy pöttyös-bögrényi gőzölgő kávét. Hmmmm finom is volt. Kekszet majszoltam hozzá.

Kifelé menet újabb, ezúttal angol iskolás csoportba futottam bele, majd nyugodt tempóban, halkan dudorászva nekiindultam a nap hátralevő részének. Újabban a jobb bokám fáj, a bokacsontnál dörzsöli a cipő. Ha nem felejtem el, ragasztok rá sebtapaszt, hogy ne dörzsölje, de néha elfelejtem, és mikor elindulok, már lusta vagyok letenni a táskát, levenni a cipőt, előtúrni a sebtapaszt, stb stb. Macera. :) Sokszor még azért sem állok meg, hogy igyak, inkább megkérek valakit, hogy vegye ki a flakonom, majd tegye vissza.

Az elszórtan található eukaliptusz fákból eukaliptusz erdők lettek. Nagyon finom illat lengi körbe az embert. Eddig eukaliptusszal csak cukorka formájában találkoztam, ilyen fura fajú erdőben még nem jártam :) Hosszú, nyílegyenes, nagyon magas fák ezek, csíkokban hámlik a kérgük, érdekes sarlóhoz hasonlító a levelük. Találkoztam egy dublini ír nővel, sajnos nem emlékszem a nevére, nagyon furcsa ír neve volt. Együtt mentünk egy darabig, megvitattuk az út érdekességeit, a fájdalmakat, a hátizsák “változó” súlyát. Ugyanis a hátizsák egyik nap hihetetlen nehéz, másnap elképesztően könnyűnek tetszik. Volt olyan nap, hogy ijedten kezdtem tapogatni a táskát, hol nyílt rajta lyuk, olyan könnyűnek tűnt ugyanis, hogy azt hittem, kipotyogott a fél cókmókom a zsákomból. Máskor egy banánnal teszek csak bele többet, és úgy húzza a hátam a zsák, hogy pusztulok bele.

Hamar, körülbelül 1 óra felé meg is érkeztem a szálláshelyre. Itt van konyhai felszerelés. :)) Főztem is egy akkora adag tésztát, hogy nem bírtam megenni, két emberre elég lett volna. Na nem baj, később megesszük. Gyors, klasszikus körök: fürdés,mosás. Készülök a holnapi korai kelésre, ugyanis kb 4-fél 5 felé kell kelnem, hogy reggelivel együtt kb 5-negyed 6 felé el tudjak indulni. No, nem lettem koránkelő fanatikus az UTOLSÓ NAPRA :)))))))),  pusztán csak szeretnék odaérni a füstölő-lengetős 12-órás zarándokmisére, Compostellába.

Értitek, UTOLSÓ NAP! :))) Na jó, lehet reklamálni, hogy nem is az utolsó, és hál’ Istennek tényleg nem, megyek még 4 napot Finisterre+Muxia felé, de akkor is a NAGY CÉL itt van a lábaim előtt, 21,3 km-re, mintegy 5-6 órányi járóföldre.

És nem rég kaptam a hírt, van hostom Compostellába! (www.couchsurfing.org) Ugyanis nincs keretem a 17€ szállásra (vagy 10€), ugyanis ennyi az ottani albergue, 10€ az első éjszaka, 7€ a 2-3. éjszaka. És a terv ez, egy teljes nap pihenés, ünneplés, örömködés, lebzselés Santagio de Compostellában, valamint nem utolsó sorban így remélem, hogy összefutok Johnnal, Anne-ékkal, Johannáékkal, Younggal, Ruthhal… Ebből talán Johanna nem esélyes, a többiekre van remény, ha nem buszoztak bele.

Aztán vár rám az óceán, régi-régi vágyam teljesül ezzel, belelógathatom a lábam az óceánba a “világ végén”. Nagyon régi vágyam ez, hej, de régi, hogy a portugál-spanyol partok valamelyikén találkozzam a földdel, ahonnan nincs tovább, az óceánnal, amely a végtelenbe visz. És íme, egy hét múlva ott leszek. :)

Good girl, well done!

No, megyek, még van egy kis időm pizsilövés előtt, megnézem, Serge mit kotyvaszt a konyhában, meg összepakolok menetkészre holnapra, ne a reggeli zombulásban kotorásszam össze a holmim.

BUEN CAMINO mindenkinek!!! Holnap célba érek!!! :))))))

JIPPIJUJEEEEEEEEEE!!!!!!! :))))))))))))))

Számbeli összesítés az 5. hétre:

-146km

- 22€ szallas

- 9,06€ etel

Még van “hátra” 1+5 nap, utolsó nap Compostelláig, egy pihenőnap, majd keddtől 3+1 nap Finisterre es Muxia. Ez utóbbi 4 napra az a 20€ (+ maradék) a költségvetés, amit Anne-tól és Silviától kaptam ajándékba. Lesz, ahogy lesz. Eddig is úgy volt, ahogy volt. :)

Serge kivételesen semmi különleges ébresztőt nem talált ki nekem, pedig az alattam lévő ágyon aludt. Volt, hogy a lábam csikizte, volt, hogy rámfújt, vagy zacskót csörgetett a fülem mellett. Furcsák ezek a franciák. :D Mindenesetre együtt reggeliztünk, ittunk finom teát, a mézével édesítve, jól esett. Egy nőtől tejet is kaptunk, azt felmelegítettem, és elfeleztünk egy kis zacskós porkávét, amit már vagy egy hete kaptam valakitől. Cafe con leche, így reggel, finom, jól esik. :) Azért sokszor “visszasírom” a Tosantos-i reggeli kávét, nem tudom, miért, de az valahogy úgy maradt meg az emlékezetemben, mint “A reggeli habos tejeskávé, szeretettel készítve”.

Köd ült a tájon. Ez tette széppé, misztikussá az amúgy nem túl különleges környéket, igazán hangulatos volt a rejtélyes erdőkbe bemenni, madárének dallamára gyalogolni. Az itt-ott felbukkanó eukaliptusz-fák illatossá varázsolják az erdőt.

Melidéig tartott a varázslat, kisütött a nap, felszállt a köd. A hídon átmenve, egy ó-város szerűségen áthaladva tárult elénk a tulajdonképpeni Melide, egy nyüzsgőbb, nagyobb város. Egy Y-utca sarkán beültünk egy kávézóba, Sergenek neteznie kellett, én meg előszedtem az elemózsiámat, és meg-tízóraiztam. Az előttünk ott ülő ember regglijéből a tányérján maradt két bontatlan lekvár, azt gyorsan magamhoz ragadtam, és hihetetlen jóízűen ettem a lekváros kenyerem. :)

Megtudtuk, hogy van bolt a közelben, Serge előrement, míg én befűztem a bakancsom, azután nem láttam aznap többet. Serge már csak ilyen. Jön-megy, eltűnik, órákkal, napokkal később kerül csak elő. :) Figyelem, fontos információ. Tehát a kávézótól jobbra továbbmenve, először van egy kis bolt, azt hittem, helyben vagyok, vettem is kenyeret 0,60€-ért, és örültem, mint majom a farkának, hogy egész jó áron kaptam kenyeret. Csakhogy tovább menve, kb. újabb 5 percre van egy CBA kategóriájú bolt, 0,39-0,35€ árú kenyerekkel. Szóval Melide, türelmesen a nagyboltig gyalogolni. :) Valami Familia vagy mi a bolt neve.

Innentől jóformán eseménytelenül telt az út. Temérdek ember jár itt az úton, több iskolás csoporttal, kis hátizsákos buszos, farmernadrágos “3-napos zarándokokkal” találkozni. Szerintem nem is az utolsó 100 km, inkább az utolsó 2-3 nap az igazán attraktív a turisták számára, hiszen az a legkönnyebben teljesíthető szakasz (gyakorlatilag csak gurulunk lefelé), és mégis elmondhatja magáról az illető, begyalogolt Compostellába. Az a szerencse, hogy ezeknek a csoportoknak minden bizonnyal szervezett szállásuk van, és nem árasztják el az albergueket. Ez az utolsó 100 km tapasztalata: van egy kis nyüzsi az utakon, de mindenhol akad szállás (legalábbis most, “tavasszal”), az egyetlen rizikósabb nap az a hétvége volt, amikor ez a sok 100km-es zarándok megérkezett a caminora, hirtelen lettünk sokan. Szóval nem kell idegeskedni emiatt. Remélem, és kívánom, hogy azok, akik nyáron jönnek, ehhez hasonlót fognak tapasztalni, és mindig akad fedél majd a fejük fölé. Ugyanis mire idáig eljut valaki, több száz kilométer megtétele után, már nem fog gondot okozni a belső csönd és béke megtalálása, még ha néha bosszantóak is lesznek a zajos csoportok.

Egy érdekes dolgot láttam útközben. Igazi bizalomra épülő, “donativos” pihenőhely nem igazi adomány alapú, mert volt ár kiírva a gyümölcsökhöz, süteményekhez, kávéhoz, de csak egy doboz volt téve, és egy írás alatta: “Ez egy igazi caminoi szellemben működő büfé, kérlek, te is dobj be pénzt. Valamint kérünk, hogy óvd a környezetet.” Ennél nagyszerűbb helyet nem is találhattam volna ebédhez, persze nem raboltam le a büfét, a saját elemózsiámat ettem. :)) Még volt egy lekvár, azt kentem a kenyérre, nagyon jól esett. Egy almát vásároltam csak a büféből, hiszen nagyon kevés gyümölcsöt eszem, bár a házi készítésű sütemény is nagyon hívogató volt. :))

Megláttam az első (eddig egyetlen) kaktuszt, nem sokkal Ribadiso da Baixo előtt, a várományos szálláshelyem előtt. Ezt beszéltük Sergevel, hogy vagy itt, vagy a következő városban, a 3 km-re lévő Arzua-ban szállunk meg. Hát, gyönyörű helyen fekszik ez a szállás… Igen csak kedvet kaptam ahhoz, hogy itt szálljak meg, ugyanis rég vágytam már vízpartra, tetszenek ezek a folyó mellett lévő szálláshelyek. Ez is ilyen volt, és már láttam magamat, amint a folyóparton a lábam a vízbe lógatom, írom a noteszembe a fontosabbnál fontosabb gondolataim:) és boldogan bambulok-meditálok az élet nagy kérdésein ezen a festői helyen. Mentem is a recepcióhoz, hogy bejelentkezzek, de előtte megkérdeztem, Serge itt van-e? A recepciós nénivel lassan activitiztük ki, hogy Serge jött, engem keresett, bejelentkezett, majd 10 perc múlva fogta a cókmókját, és továbbállt. Na, szuper. Ráadásul semmi felszerelés nincs a konyhában!!! Ez a galiciai municipal, vagyis államilag fenntartott szálláshelyek sajátja, ezt nekem senki sem mondta, pedig direkt kérdeztem még indulás előtt, hogy mindenhol fel van-e szerelve a konyha legalább minimális szinten. “Igen, fel.” Hát, mindenkinek azt javaslom, aki magára fog főzni, hogy egy könnyített, kisebb kemping lábost dobjon be a táska aljára, nem lesz fölösleges teher. Viszont az is igaz, hogy a szabályzat ellenére néhány helyen, pl Casanovában is volt némi tányér-lábos-pohár készlet, kb. 3 személy részére, de volt, amit tudtunk használni. Itt semmi. És Arzuában se semmi. Kemping-konyha. Használd. (Egyébként mégis mire gondoltak ezek a galiciaiak? Hogy a kb 8-10 kg-nyi táskában komplett konyhát cipelünk magunkkal???? Ez nem kemping, hogy az ember a kerékpárra, kocsiba beteszi a két tányért, kis lábost!) Biznisz-gyanús dolog ez, kérem, mert ott van rögtön a bár a szállás mellett, fizess csak, egyél ott. Csakazértse. :))))

Szóval irány Arzua. Két kezemmel folytom meg Serget, hogy nem maradt ott azon a festői kis szálláson, bár saját döntésem volt, hogy utána mentem, maradhattam volna. Itt találkoztunk egy spanyol férfival, akitől el tudtuk kérni a kislábost, kanalat-villát, műanyag bögrét, amit cipel magával, így nem maradtunk éhen. Serge főzött, valami, megfőzve már felismerhetetlen zöldséget és természetesen tésztát. Ami vicces volt még a vacsiban, hogy azt az olajat használta a főzéshez, amivel 4 napja még a lábamat masszírozta. Nagy kerek tekintettel figyeltem, ahogy hozza a kis krémes-dobozt, és kanalazza bele a “krémet” a lábosba. Kérdő tekintetemre megmagyarázta, ez kókusz-olaj, enni, testre kenni egyaránt jó. Ezek a franciák… :DDD Mindenesetre a világ bármely séfje megirigyelné azt az alma-banán kombinációt, amit kókuszolajon sütöttem meg, kis, félig karamellizált cukorral. Haaa, milyen fínom volt! Hihetetlenül jól esett.

No, tegyük el magunk holnapra.

Tegnap este befutott egy azt hiszem német férfi. Hulla fáradtan, büdösen, alig élt. Mesélte, hogy minden szállás tele volt ott, ahol meg szeretett volna szállni, nem volt tervezett számára, hogy idáig jöjjön. Mindettől eltekintve azért fura is volt egy kicsit. Mikor vacsoráztunk, ő is lejött a konyhába, immár frissebben, nekiállt teát készíteni, de még mindig látszott rajta a nagy fáradtság. Panaszkodott is, hogy milyen nehéz volt a napja, bár azt hiszem, nem az a típusú férfi, aki képes jól megszervezni önmagát. A karján, lábán rétegekben hámlott a bőr, kérdeztük, mi történt vele. Hát csak a nap, leégett. Naptej? Az van neki. (Akkor miért nem kente be magát?) Aztán volt egy “vicces” megjegyzése hozzám. Miközben mosogattam, megkérdezte, honnan vagyok, talán francia vagyok-e? Mondtam,  nem, magyar. Magyar? Tényleg? Mert hogy ő azt hitte, a magyar lányok szebbek. Ja, bocs.

:) Szerintem bóknak indult, csak másképp jött össze neki. :D

Reggel Serge azzal keltett, hogy megcsikizte a lábam. Júj, de jó, kelni kell, megint nem volt sok kedvem felkelni. :) Reggelihez készülődve egy csomagot találtam az ágyamon, Serge hagyott nekem reggelit, egy banánt, kis darab kenyeret, fél zacskó csokis kekszet. Újfent utolsóként (na jó, a furcsa férfi még reggelizett utánam) hagytam el a szállást. Számtalan tücsökciripeléstől, madárcsicsergéstől, békabrekegéstől hangos erdőfolton mentem ma is keresztül, békében, mosolyogva. Eleinte zavart, hogy előttem és mögöttem is nagyobb csoportnyi, többnyire spanyol emberek mennek, illetve jönnek, zajongva, hangosan beszélgetve. Volt, hogy megálltam, csak hogy hagyjam elmenni a mögöttem jövő csoportot, vagy előnyt adjak az előttem menőknek. Magányra vágytam. John még anno azt mondta, nem kell megijedni az utolsó napoktól, sokszor lesz ugyan olyan, hogy több ember van körülötted, de aztán többször olyan is, amikor egyedül mész. Ez a vágyott egyedüllét nem is váratott magára sokat. Ahogy délutánba hajlott a nap, az emberek többsége eltűnt az útról, úgy hiszem, 1-2 óra felé az emberek többsége megáll, letelepszik egy-egy szimpatikus szálláson.

Reggel az első órákban értem el Ligondét, egy kis falut, ahova eredetileg tegnap szerettem volna még elmenni, csak mintegy 3/4 órányira van Hospital de Cruztól. A falucska bejáratánál van egy híres kereszt, Galiciára jellemzően “kétoldalú”, vagyis a kereszt egyik oldalán Jézus, másik oldalán szintén egy másik személy van ábrázolva, jelen esetben Szűz Mária Jézussal a karjaiban. Nagyon tetszik ez a Mária szobor, szerintem nagyon szép. :) Egy fehér kutya vezetett be a kereszthez, talán magamtól elmentem volna mellette. Azt vettem észre ugyanis, hogy egy kutya áll előttem, majd megfordul, elindul balra, és néha hátranéz, hogy megyek-e utána. Amúgy nem eltéveszthető a kereszt, egészen egyértelműen látható, csak ha bambulok, nem figyelek, simán elmentem volna mellette. Hála a kutyusnak, nem voltam figyelmetlen. :)

Ligondében van egy igazán donativos szállás, mintegy csak 9-10 ággyal, valamilyen keresztény szervezet önkéntesei üzemeltetik, szerintem kb. az első és utolsó is Galiciában ez a hely, amely tényleg családi hangulatú, donativos, vacsorával-reggelivel, úgy, mint pl. Tosantosban volt. Amilyennek (a vacsora-reggeli kivételével) minden szállásnak lennie kellene. Nem pedig úgynevezett “zarándok-gyár”-nak. Na, de nem panaszkodom :)) Bőven kijutott nekem a jó szállásokból. Az egyik önkéntes lány le is ült velem beszélgetni, egyértelműen vallási témáról. Kedves volt tőle, egyáltalán nem volt hittérítősen nyomulós, jó beszélgetésnek indult. Aztán előhozakodott ő is ezzel a “mindannyian bűnösök vagyunk” szöveggel, mintha ezt soha le nem moshatná magáról az emberiség. Persze eljutottunk addig, hogy Isten szeret és maga a Szeretet, de miért nem kezdte ezzel? Bűnösök vagyunk, hisz nem vagyunk tökéletesek. Ez “természetes”, ilyen az ember. De miért kell ezzel rárontani mindenkire, akiben egy kicsit is nyílik az Isten utáni vágy, és megbélyegezni, letaglózni azzal, hogy “bűűűnös vagy!!! térj meg!” ahelyett, hogy megmutatnánk neki, bemutatnánk neki Istent, hisz közöttünk van a mennyek országa?! Hisz úgy kéne szeressük egymást, ahogy Ő szeret minket?! Ha ez lenne a normális, alapvető, nem jutna eszünkbe bűnnel riogatni bárkit is, és már 7 éves kisgyerekbe azt szajkózni, hogy kell gyónni. Ezért is szeretem Taizét. Ott még életemben nem hallottam a “bűn” szót, csak ilyeneket: Isten, Szeretet, Béke, megbocsátás, gyógyulás, a Szentlélek megújító ereje. És ezt sem soha nyomulós stílusban. Taizében annyira természetesen Egyszerű minden! :) Szeretek ott lenni.

Boldogan kortyolgattam a kávémat, mikor mellém került egy pár. Csehek, boldogok. Megkérdeztem, hogy kerültek a caminora? 2 hete esküdtek, ez a nászútjuk. Haaaaaaa, micsoda jóság!!!! :)))) Nászút a caminon! :))))))) Ez embertelen jó! :) Adtam nekik szivecske alakú gumicukrot. :))) <3 <3

Még nagyban beszélgettünk, mikor csengő-csilingelést hallottunk. Egy szakállas fazon jön a fekete foltos kutyájával meg megpakolt csacsijával. :))) Hát, micsoda csoda, örültem nagyon nekik, annyira édes volt az a szamár. :) A férfi spanyol, a nárciszra hasonlító neve van, Narciszo vagy valami ilyesmi, a szamár nevét nem jegyeztem meg. Később újra találkoztam velük, a szállásom előtt fél órával, épp pihentek, a csacsi ebédelt, megvakargattam a fülét. :) Édes egy állat, nekem is kell egy ilyen, Ááááárpiii, kérek szépen egy szamarat! :)))

Palas de Rei város előtt 5-10 percre, a “donativos” szállás után egy sportcsarnok mellől tudtam hazaküldeni a képeket, írásokat, jó kis wifi van ott. Csakhogy mondjam, kóbor wifit sok helyen találni. :)

Maga a város különben nem nagy szám, állítólag nevéhez híven, valaha volt itt egy palota, de hogy mi lett vele, arról nem szól a fáma. Mindenesetre van bolt, kenyeret kell venni.:) Útközben többször összefutottam a furcsa férfival, most is, a boltban. Odajött hozzám, hogy megkérdezze, megbántott-e valamivel, mert hogy úgy tűnök, mint aki ignorálja őt. :) Nem, nincs gond. :) Venni készült finom dinnyét, kérdezte, kérek-e belőle. Annak ellenére hogy tényleg nem volt harag köztünk, mégsem nagyon kívántam a társaságát, így illedelmesen “ó, az biztos finom lenne, de azt hiszem, csak egy kis kekszet veszek…”-el próbáltam elterelni a szót. Persze csak kenyeret vettem, aztán álltam is tovább, hisz maga Casanova várt rám tárt karokkal még vagy 8-9 km-re. Kifelé menet a városból egy piknikező helyen leültem egy francia férfi társaságába ebédelni, ő a “Camino Primitivo”-t járja, az eredeti, ősi caminot, amely eredetileg Melidében csatlakozik a Camino Frances-hez, de ma már korábban is rá lehet valahogy menni a francia útra. Épp befejeztem az ebédet, már a francia férfi is tovább állt, amikor a furcsa férfi jött, hogy mostanáig engem keresett. Engem keresett? Ugyan miért? Hát, hogy elfelezte a dinnyét, és csak cipeli, hogy nekem odaadhassa. :))) Hát azért ez igazán kedves gesztus tőle. :) Még egy banánt is kaptam. :))) Mindenesetre igyekeztem még előtte elindulni, azóta nem is láttam.

Keresztül mentem egy falun, ahol a bárba a mellékhelység miatt mentem be, aztán kiderült, albergue is van ott. A hospitaleros, akié a bár is volt, büszkén mutatott egy fényképet a falon, John Lenon, bőrdzsekiben, farmerban, akkor készült a kép, amikor ő a caminot csinálta. Bár ő motorral volt. :)

Amint feljebb már írtam, a szállásom előtt nem messze találkoztam még a csacsival, kutyával és gazdájukkal, gyors fotó (szegény fazon már nagyon unhatja ezt a népszerűséget, de hát ha ilyen különleges módon utazik, erre fel kellett készülnie). Mintegy 10-15 perc múlva megláttam a táblát: CASANOVA. Megérkeztem! Itt van Casanova, csak rám várt, tárt karokkal! Micsoda csodálatos falunév ez! :DDD

Képzeljétek el a személyi igazolványát egy helyi lakosnak. Hol lakik? Casanova. :))) Ez olyan, mint nálunk, ha valakit Pogácsa Jánosnak hívnak, és Kemencén lakik. Egy rendőr sem hisz neki. :))

A személyire rátérve: nagy közbiztonságra törekvés van, sok helyen elkérik a személyit, nem hisznek a zarándokigazolványba írt számnak, névnek. De az igazán bosszantó (amikor fáradt vagy) vagy mókás (amikor kevésbé vagy fáradt), ahogy a spanyol hospitaleros nénik próbálják megfejteni a személyin szereplő iratokat. Egyszer az egyik vagy 10 percig kereste a születési dátumom, pedig csak 3 dátum van a személyimen. Ezek közül nem hiszem, hogy 2008-ban, vagy 2017-ben születtem volna. (Kiállítási-érvényességi dátum.) Egyszer pedig magát a kiállítási dátumot keresték, az nem értem, minek kell.

Mindegy, ezek a földi dolgok.

Amire nem számítottam, hogy ezen az utolsó héten zúdulnak rám a legegzisztenciálisabb, legmélyebben érintő kérdések. Sorra ezekkel álmodom, ezekkel gyalogolok. Ezért is vágyódom a gyaloglás közbeni magányra, jobb egyedül lenni ezekkel a gondolatokkal, hagyni kiizzadni őket.

A “donativos”, 5€-os szállás amúgy megteszi, itt valamivel jobb és több itt a közösségi élet, mint az előző helyen. Újra talákoztam a francia-kanadai barátommal, Roberttel, épp főzőcskézett, mikor betértem a konyhába, hogy valamit igyak. Ezzel a lendülettel “letámadott”, hogy túl sokat főzött magának, nem kérek-e a “maradékból”. Igazából tulajdonképpen két személynek valót főzött. Hát persze, hogy szeretnék kérni belőle, étel ne vesszen kárba. :) Még Sergenek is jutott, igaz, neki már hozzá kellett főzzünk még tésztát, de ő is jót evett. Még húsgombócok is voltak a szószban, amit Robert főzött, finom volt.

No, hát ennyit mára. :) Úgy terveztük, még 3 nap múlva érkezünk meg, vasárnapi 12-es misére, amikor a nagy füstölőt lengetik. Ez azt jelenti, hogy vasárnap reggel 4-kor kelünk, 5-kor indulunk, mert vagy 20 km a tervezett szállástól Compostella, és időben oda kellene érnünk, hogy helyünk is legyen a templomban (tömeg lesz, főleg turisták), illetve kávéra-örömködésre-célfotókra is legyen időnk. Tehát a tervezett szállások: 1. Casanova – Ribadiso da Baxio vagy Arzua; 2. Ribadiso/Arzua – Pedrouzo; 3. Pedrouzo – Compostella. :) Mindhárom nap 20-21 km-es távokat jelent, ez kellemes beguruló sebesség a célba. Aztán………. irány Finisterre és Muxia! Vár az óceán. :)

És utána….. valamilyen úton-módon Taize, a számomra legkedvesebb, legjobb hely a világon. A béke Forrása. :) És nem utolsó sorban ott találkozom Árpival, várom, hogy értem jöjjön, és együtt töltsünk ott 3 csodás napot. Aztán államvizsga. :D Aztán…. ki tudja, hosszú még a nyár. :)

No, megyek, megnézem, hogy száradnak a ruhák. Üdv haza! :)